Tasev Norbert: Napfosztogatók és Rozsdás Lelkek

A Világ mostan kozmosz, donga lábaival még egyre a kozmosz felé kalimpál; kőhátú, suta, némaságba dermedt égitest-csillag a sztratoszférák fészkeiben. Máskor meg negédes-módon szinte már hízelkedve visszakuncsorogná magát egy másik galaxis felé, ha lehetne. Maga a Lét peremén a csönd két végpont-gyűrődése közötti résben támadhatott néminemű zavar, melyet – mostanság -, senki sem ért.

Gyámoltalannak látszó Nap-fosztogatók elől tán jobb menekedni, mert úgy sem hallgathatnak tapasztaltabb, bölcselkedő szavakra, melyet a tudós értelem szült csöppnyi agyukba; bolyongó, szerpentin-útvonalakon kacskaringós kígyók módján vonulnak el fejünk felett a méltatlanná züllött, mihaszna évtizedek. A lelkek kilazított csapszegei immár mintha maguk is rég rozsdásodásnak indultak volna, hiszen a kenőolajat is rendre el-ellopja valaki.

A dáridózó perc-emberkés emberek most egyre inkább tartósan bűzlenek a hübrisz-táplálta gőgtől, és olyan pöcegödör-szagúak a lelkük mélyén, holott kívülről méregdrága, és márkás öltönyben feszítenek, s mutatják az elképzelt színvonalat; apró fényeskedő gyűrűk ragyognak hősszerelmesek bimbodzó tekintetében, míg estefelé az éj komorsötétségbe visszazuhan.

Elbizonytalanodva a Világ még megérzi önző-mohó igazát, melyet sosem tud elégszer bebizonyítani, védtelenné lett áldozatait a túlélés pisla reményének szentelve átmenekíteni jobb, és nemesebb korszakok irányába. Talán a Mindenség földi terméseinek is meg-megkell rekedniük félúton?!