Tasev Norbert: AGYONBESZÉLT FRÁZISOK KORÁBAN

Az egymást szinte azonnal kizáró összezártság mélyén miért érezzük azt, hogy élet és halál még mindig ott toporog türelmetlenül a Lét küszöbén?! Innen nézve akár minden spirális kör ideje korán bezárul, míg értetlen fenn nem akad rajta az ember. Bennünk vergődő lélegzettel sem tudunk már mit is kezdeni, hiszen mindennapi nehézkes napjaink egyre inkább megszámlálttakká váltak, tehát le és megmérhetők mikor, hol, mennyit hibáztak helyettünk is.

Alkonyatba hajló vérrögöknek szólították a szív mélyén a rózsákat, melyek – ha úgy gondolták -, makacs kitartón szándékosan elzárták a koszorúerek alagútjaiban a szabad oxigénáramlások molekulahálózatait. Egy-egy buszmegállóban szinte tapintható nem csupán a tömegesített pszichózis manipulatív eszköze, de az atombombaként grasszáló néma infarktus, búvárharangként szólítva a szinte minden esetben késő rohammentőket.

A gyomorban forgandó nyálkás epe, mintha kaleidoszkóp-hányingert szülne újra és újra, s tükördarabkákon kellene a csecsemőknek is már járni tanulniuk, hogy megérthessék egyszer s mindenkorra: életük sosem lesz már romantikus tündérmese, vagy épp tetszetős habostorta. Szív-alakú mézeskalácsok koszorúiból immár talán még morzsák sem igazán maradhattak – rendre megemésztette őket a bizonytalanság, hogy gyógyszert vagy tartós élelmiszert kellene inkább vásárolni.

Semmitmondó hitvány frázisok agyondumált korszakában az ember egyre inkább visszavágyódna egy beteljesülhetetlen élet felé, édes-bús, gyermeteg nosztalgiaként, mert érzi s tudja – meglehet -, maholnap aligha lehet második sansz-esélye. Most mellébeszélések, szándékos alárendelésekben partra vetett halakként vergődünk még egy kikényszerített ideig!