Tasev Norbert: Cserbenhagyások Színháza

Kuporgó, kút-mélységekből próbálom önmarcangolón faggatni magam, mint akinek egyetlen valódi bűn-vétke van; hogy létezik s még szeretne boldogulni. Segítséget szeretnék kiáltani, akárcsak idült kisded koromban ordítva, toporozékoltan: _,,Kedvesem! Fogadj örökbe! Légy dédelgető anyám, mikor már minden s mindenki elhagyott!”_ – Hamarján kiábrándulok s rájövök, hogy a sehova se nyíló rozsdásodásnak idült vaskapukon bejutni a magamfajta senkiknek szó szerint totális képtelenség.

Felsajognak, mint valami folyton nedvedző, gennyes stigma-sebek múltam meg-nem-vigasztalt, fojtogató emlékfoszlányai; véres hajszálerek pislákolnak dobbanó, betegeskedő szívemben, mintha egy meghibásodásnak indult, nehezen javítható szivattyú lenne, mely csupán csak akkor pumpálja az életadó oxigén-elixírt, ha ahhoz van kedve, míg áldozatai néhány percig kétségbeesetten fulladoznak.

Gusztusos párizsi származékokra mohón éhező húsevő virágok között már semmi sem otthonos, s a lehető legkevésbé barátságos; jópofa késdobálások olcsó, kisstílű bolhacirkuszát látni a hírekben, mindennapos cserbenhagyások hitvány színházasdi képletét, csontokra rászáradó piócák korszaka elkövetkezett.

Miért kell látni, hogy a Mindenség-szerelmeket is rózsaszín bugyira, és méregdrága konzum-angyalokra cserélték fel, amikor valamikor olyan felszabadultságot jelenthetett mázsás tonnányi sziszifuszi-súlyok alól az, ha egyik ember a másik igazmondó-szemébe belenézhetett?!

Vajon barátainkban, családtagjainkban – már ha voltak egyáltalán -, bízhatunk-e?! Nem akarnak e szándékos primitívséggel máris bedarálni az adott kikényszerített, manipulációs léthelyzetek, kicsinyeskedő szituációk?! – Mintha már oly mindegy is lenne, hogy az egyszerű átlag hangyaszorgalmú él-e, vagy hal-e!