Tasev Norbert: Csikorgó Homokszemcsék

Sokszor még kézbe venném saját sorsomat; azt, amiről hajdanában úgy hittem nem birtokolhatom, s tán nem is lehet már igazán enyém. Tétován bicegő, sántító, szánalmas emberként csak megnézném: vajon mennyi még az út, amit feltétlen meg kell tennem azért, hogy túlélve boldogulni tudtak. Az ember, akire mások ránéztek, leköpték, kihasználták zsigerileg mintha kezdeni lassacskán, fokozatokban eltűnni bámuló tükrök retináján, hajló derékkal, meggyötört vállakkal, mik sokszor Atlasz-terheket cipeltek – mások helyett is -, ha kell, ha nem. Csikorgó homokszemcséi a Létezés fogaskerekeik – van úgy -, hogy sokszor majd megőrjítenek.

Csupán forgatni kényszerültem cserepes szám; mondjam, valljam-e az igaz-őszinte, megsebzett szót, ami isten igazán megbánt, hisz kutya sem igen figyel rá értő türelemmel, keresztül – félő -, már hiba is rágnám a magyar ugar-parlag Szaharát, ahol tudvalevő az átlagnak érvényesülni tabu-tilos, s nem is lehet.

Velejéig zsigerlő stigma-szívem csak engem formál, alakít, mostoha-eszközökkel szolga-ostobán még nagy nehezen belenyugszom, felemelem búsa fejem; csalódások, kézfogások, teremtések fájdalma már nem palléroz, de inkább figyelmeztet legyek három lépés távolságban is eléggé gyanakvó, túlzottan is óvatos.

Minden tétova lépésem inkább visszafordul önmagába, ha az Élet rám szól, s míg nehézkes, hajótörött napjaim meddőn, vesztegelve elrohannak mellettem még a megérdemelt boldogság is rendre elkerül, hogy kicsit embernek érezhetném magamat.

Akár a gyökértelen fa, mely mostoha sorsát csimpaszkodva tűrni kénytelen, mily ordas, könyörtelen ádáz szélviharok karmai rendre meg-megcibálják smaragdzöld pikkelyes lombjait; behorpadt, betegeskedő szerveim sután meginognak; a tartós magasvérnyomás, és hipertónia fertőz. Hurcolni kényszerültem már egy ideje a tények abszolút tunyaságát!