Tasev Norbert: SZÍNVAK VAKONDOKOK KÖTÉLTÁNCA

A felemás indulat, mintha minden percben egyenes vonalakkal körbe is rajzolná sokat-tűrt ember lélektanát; kötél-idegek jeltelen játéka, akár valami amatőr, vagy épp botcsinálta kötéltáncos köznapjaink arcára hull, pókhálók fonalán néz át. A szeszélyes árnyakat is jó volna sokszor átrajzolni, míg kirandírozhatók, hogy semmiképp se bánthassák az emberfiát.

Mohó zsarnokokat válthat nem csupán a nyomulós, folyamatosan versengőképes, alakoskodó karriervágy, de az elárult szerelem is, amennyiben önzőség és birtoklási vágy járhat kitaposottnak hitt nyomába. – Vallató kézfogás, váratlan visszaváltás a múltban már megtörtént dolgok miértjeire válaszokként, – mert a tudatos hiány szinte minden esetben magára zárja nyitható lélek-ajtait, mert itt most rendre immár mindent s mindenkit mintha belepne velejéig mocskos megalkuvások, alku-szövetségek egész kínzó , gyötrőkényszerzubbonya; előbb-utóbb emberi emlékezet s sors-táplálta vakszerencse már mind-mind bealkonyul s vége lesz immár annak, mit tán meg-sem-született.

Ok és okozat billegő mérlegek kígyónyelvén mintha már egyre mennek, egyetlen kikezdett síkon megfeszülne míg csak el nem pattan; áldozattá építi önmagát a gyarló ember, nehogy másként egyéb komisz-galád bántás utolérje. Hontalan utak elvesző homályában, akár a vaksi vakondok-ivadékok sokan elemlámpa nélkül menetelnek; még nem is tudják merre mehetnek, egyelőre csupán csak az orrfacsaró szagokat érzik zsigerileg.

Egyszer majdcsak megítéltetünk huzatos poszton, alvilági sétákon, hol épp tán maga Vergilius lesz kalauz-útitársunk; kikészített gyanakvás öltet süket füleinkbe újra és újra bogarat.