Tasev Norbert: Amikor Megfut a Rend

Kuporgunk együttesen múlt, jelen s jövő Janusz-pofái közt félúton, s bármennyire is elakarjuk dönteni mohó-önkényes kedvvel merre megyünk sokadszor fogalmunk sincs. Lógnak a Létről roppant börtön-láncok, melyek rabigába hajtják tört-szárnyú lelkeink. Az elfelejtett, bizalmas kézfogásokban, szemek titkot-rejtő Apokrif-üzeneteiben, a Mindenség átlényegülésében, mely kicsit a halhatatlan bizsergéssel határos már ott lappang észrevétlen valami furcsa-különös enyv-akarat; a szemek inkább csöpögőszájú csillagokra hasonlítnak.

A lélekből már minden esetben újabb és újabb csonthíd-szagú, masszív csönd patakzik, s még nem tudató – legalább is egyelőre -, hogy vajon igavonó barmok voltunk-e megfeszített hétköznapjaink oltárain, vagy csupán csak alkalmi Yorick-kedvű bolondok?! – Mert hirtelen minden esetben megfut a szándékkal összezavart Rend és Rendszer is, míg sokszor az ember körül tudatos tébolyok tömeg-serege dáridózik.

Néma vadakat kötőfékeken szokás vezetgetni, hogy tudják saját helyüket a Világon, mely – úgy tűnhet -, egyre sekélyesebb, felszínes, s kicsiny. – Tengely, középszer, vagy ha tetszik egyensúly lehet még az írás, szöveg, könyvek birodalma. Inkább, mint néhány önmagát kedvére tömjénező, szándékosan exibicionista Celeb-idióta.

Mert hübrisz, sanda döjf pumpálja mostanság ragadós dagállyá a hamiskodók, szédelgők, szélhámosok egész népes kis táborait, melyből az egyszerűbb átlag azt sem igen tudhatja, hogy merjen-e egyáltalán még bárkinek is bizakodón hinni.