Tasev Norbert: A Megtűrt Türelmesség Fogságában

Mintha csak egymást rabolnák, fosztanánk ki azáltal, hogy megpróbálunk kézen-közön bárkit eltaposva érvényesülni, egy olyan Világban, melyből már totálisan eltűnt a látszat tolerancia-empátia. Egy roppant önmegsemmisülés ádáz, sziszifuszi kolonc-súlyát cipeli benső, bűnös megsemmisülésünk. A lélek óriáskivetítője megannyi milliomodnál is több emlék-diaképet őriz meg, míg csak az Alzheimer, avagy a demencia utol nem éri. A Mindenség ősi titkai már ösztöneinkbe vannak gyúrva, kódolva, s mégsem merjük sokszor bizton megnyitni sebezhető szíveinket.

A kétismeretlenes dobbanású szerelmet is egyre nehezebb a maga keservesen viszontagságos Apokrif-jelvényeivel megfejteni; mert előbb-utóbb mindenki egyre rokonszenvesebben már inkább csak belebotlik önmagába. Mindennapi zaklatottságunkat így zabálja fel a megtűrt türelmesség, aminek szavára – legalább is -, egyelőre nem hallgatunk.

Álmaink folyósóján folyamatosan eltávolítjuk önmagunkat a reális valóság szöveteitől, melynek még részesei vagyunk; ösztön-vákuumban végpontokká zsugorodunk, akár csak az alamusziskodó férgek vakondokrágta járatokban a mindenttudó felszínek alatt. Üres messzeségbe bele-belebámulunk hosszantartón, hiszen senki sem láthatja még a biztos megfejtéseket. A kitaszított csönd – félő -, bár nem tanítgat bennünket akár bölcs gondolkodó élni, mert túlélni egyre nehezebb.