Tasev Norbert: Az illúziók panoptikuma

Mintha az ember már egyvégtében megérezné, hogy az Idő múlása, akárcsak az öregedés valamiféle manipulálható, váratlanul előkészített, élesben menő előjáték lenne a biztos bizonytalan felé egyre terhesebben, mert ha megöregszik a Lét, nem csupán a fizikális adottságok, de a lélek is, a külvilágban lévő szereplők, s hozzátartózok már egyre kevésbé, vagy éppen csak egyre szándékosabb kedvvel nem vesznek tudomást azokról, akik hasznavehetetlenné lettek mohó-kicsinyes szemeikben.

Óbégatások, és kutyaugatások marsona prédikációit hozza a szél állandóan, hogy sokszor az egyszer embernek még élni sem lehet igen kedve; a legújabb nyugdíj-tervezet is inkább önmagába megtekeredett labirintus, szánalmas kísérlet, mert a kevéske ráadásból még senkinek sem sikerült stabil kártyavárakat építgetnie. Mintha csak szándékosan nekimennének fejeikkel a betonfalaknak, mert tudhatják az sosem törik úgy be, mint egy emberszabású koponya.

Üres illúziók, képzeletek panoptikuma még egyre közrefofgja reménykedni akaró gyerekes áldozatait. De minek?! Hóhér-idők spenótzöld nyelve egyre csak játszik, kedvére rángatja az embert Mintha már mindenki szándékosan megpróbálná kijátszani totális józanságával is az érzéki csalódások, mint benyomások rendszerét, melyet ugyanúgy manipulálhat egy flörtölő mosoly, gaz-céda szempillarebegtető, de számító tekintet; hiába minden! Ha már ritkán lehetne megkapaszkodni ölelő, vagy idegen karok megváltásában!