Tasev Norbert: BÉKÉTLENSÉG-KÉPLETEK HÁTRÁLÁSA

Beforr az emberi húsba, akár a kitin-páncél, mert rendre megbicsaklik, ami szép s nemesnek indult; előbb a szerelem és csak aztán a halhatatlannak hitt Mindenség. Két örökkévaló test titkos, szent-fogadalmú örök mosolyáért, ahogy a kimondhatatlan gyönyör labirintusában megfeledkezve a honvágyról öntudatlan lebegés, tartós súlytalanság- mámor veszi kezdetét. Gerlék s galambok leszünk a hold-tavasz utóján, akik egyszerre tartanak olajfaágakat s talán gyűrűket, mint a végtelenség körkörös, megbonthatatlan szimbólumait.

Lelkünk otthonába beengedtük bizalmasan egymást, hisz fölösleges szavakra nem is volt annyira szükség; nap-bolyhos ajkak közt lédús gyümölcsöket becézgetett egy–egy csók. Tétova, miccenő kezeink tábortüzeit még hűséggel megőrzik – így húsz egynehány év után is -, az őszinteségbe oltott bizalom fénycsóvái. – Ujjaink közt de sokszor megpihent pillanatokra csupán Időnk átpergetett homokja, mellyel lábnyomokat írtunk a tengerpartra. Egymásnak kimondott szeszélyes évszak-szavainkba rendre bele-belekap a nyárias, könnyed szél. Mint mikor kagylókra vadásztunk óceánok szívében, és igazgyöngyszemet őrizgetett féltékenyen a szaru-páncél.

Mintha annyi év múltán még most is csupán csak tanulnánk, tapogatnánk a bizonytalanná lett Sors fogalmait, melyet egyedül csak nekünk szánt ajándék gyanánt; mintha örökké távolodnánk de közelednének is egymáshoz ritmikus ütemekben. Egymásért adózó érzéseinket kénytelenek vagyunk lappangón altatni, hiszen a szakítás – ki tudja miért? – , még mindig a levegőben függeszkedik. Meghajszolt életünkből elő-előbukkan a megismételt emlékezet!