Tasev Norbert: Csupasz Élet Szomjú Sivataga

Valami búja, erős borostyán-örvény szürcsölve hörpöli, szippantja ki életerőnket; halandóságra ítéltetett időnk maradékát. Esztelen szuperszonikus sebességgel fogyatkoznak hajótörött-napjaink. Mintha már nem is lenne érdemes új lakatlan Odüsszeuszi partokat keresni, ahol béke és nyugalom oázisa uralkodik szüntelen.

A modern tömeg-ember mintha immár szándékosan rohanna saját bizonytalanított Végzete felé, s nem is szándékszik végleg megállítani, hogy töprengjen egy kicsit.

Az élet sokszor könyörtelen hintáján mindannyian így kapaszkodnak a jövő felé, már majdnem mindegy, mivel a halandóság már a születés pillanatában el lett döntve, tehát ha úgy vesszük egyedi, megismételhetetlen s befejezett. A végzet immár biztosan leküzdhetetlen s külön-békét sem igazán érdemes kötni vele, – mohón, s akaratos nő bennük a szomjúság, akik még a puszta, zsigeri életet választják.

Legyen bár az élet álom vagy épp félig ébrenlét titkos határpontján az Idő sajnos végül mégse gyógyítja, legfeljebb csupán enyhítheti megszenvedett stigma-sebeinket. – Jó volna egy tapétába vágott titkos ajtó, ahova önmagunkat szándékosan önzőn marcangolva még bizton elrejtőzhetünk, s nem tehet fel senki semmitmondó kérdéseket arra vonatkozóan, hogy ti. miért is maradtunk odabent, legbelül kicsit mindannyian örök gyerekek az abszolút, szigorú felnőttek ellenében.

Arcokon kirajzolódik előbb-utóbb a bánkódás nyomvonala; megtorpanásnyi pihenőt még hadd szabadjon átélni, még akkor is, ha – sokszor agyonlapít az egyhangúság, és tömör közöny átka.