Tasev Norbert: A megkopott lelkek ösvényén járva

Nem hihettem, hogy létezhet bármi is a nagy Nirvána-Semmi után; mikor aprócska atommagokként milliónál is több sejtek-molekulákra bomlik a valakiért dobbanó, megsebzett szív, a hajótörött lélek elüvölti utolsó, fohásznak szánt ember fájdalmát, mielőtt végleg kiszáll s elutazik testünk fogságából. A bizonytalanított életbeni szerpentin-utak tán még folytatódnak a megkezdett életen túl is láthatatlanul, de azért még mindig érezhetőn, s jelenvalón.

Hézagos folytatások nélkül lépcsőt épít a semmibe a folyamatosan önmarcangoló emberi gondolat; vajon miként folytatódott volna egy-egy emberi végtelen történet, ha egy adott perc-pillanat töredékében meg merjük lépni a néhányuknak nevetség tárgyát képező lehetetlen vállalkozást, vagy az örök szerelmet, mely állítólag csupán csak egyszer van az életünkben, hisz minden más ismétlések elrendezett sorozata.

Most még mindenki csupán feszegetni tudja az emlék-ládikót, de kétséget, hogy végképp kinyitja, mert hibádzik immár oly sokadszor nem csupán a szabad akarat, de az alázatok törvényszerűsége is; közös megérdemelt örömökre már nem maradhatott se szabadjegy, vagy kvóta. Holnapok szándékosan vak reménye váratlan kikövetelné magának kóborló jussait, s még mindig nem érti, hogy a végtelen táncokat körbe-körbe vajon kik járják?!

Sorsunk ösvényén tétován tapogatózva így botorkálunk tova, mint ideje korán megöregített aggastyán, kivert-lelkek. A tömeg-emberek lázadása sosem lehet elég köszönet, szánalmas érdem az egyébként is bonyodalmas, velejéig összetett történelemnek.