Tasev Norbert: ELVESZETT JÁTSZÓTEREK VISSZHANGJAI

Szelídnek s tisztának kellett volna megőrizni a gyermekkort, míg csak lehetséges. Komorló, szándékosan vaksötét estek már aligha hozhatnak megnyugvást nyughatatan lelkeknek. Utcalámpák, neonfények, sikátorszagú ordas szelek fogaikat mind sebezhető húsainkba vájták, amikor játszóterek idilli béke korabei világa helyett lakatlan hajótöröttséget kínáltak fel afféle jelképes ajándék gyanánt az embereknek.

Inkább áthazudtuk szándékosan az évtizedek megannyi gyötrelmes-nehéz bölcső-századait is; mikor volt könnyebb, hogy túlélhető, elviselhető legyen még a születőben lévő tunya közöny?! A Mindenséggel magát-mérő, halhatatlan beteljesedés, csupán a rabságban tárolt testünk olcsó vigasza lehetett csupán, mert az érzelmek is mintha csak szándékosan kiüresedtek s légneműekké váltak voltak.

Hiába is akarhattuk volna megérteni arcunkon a mély szarkalábakat szántó Hóhér-Időt, mely inkább elvesz, de semmit sem ad cserébe, csupán a relatív Valóságunk ismérve szerint múlik s telik. – Itt ragadtunk már meddő-ostobán, tán akárcsak a legtöbb örök-gyerek, ki még nem felejtette el biztosan, hogy egykor volt gyerekszobája, melyben jojó, búgócsiga, moncsicsi, Legó lapult, s matchbox színváltós autók egész autópark-arzenálja katonás sorrendben.

Hol maradtak a lebutított, kissé ostobácska szép idők, mikor még érezhettük azt, hogy minden sokkalta egyszerűbb, és letisztultabb volt, mert nem voltak homályos, tisztázatlan kérdések-válaszok?! Sokszor még oly jó volna, ha lelkeinket örökké vigasztalva a Valóságok mindennapi viszontagságait i el-elpátyolgatná valaki! Jó volna ha még maradna életünkben valaki, aki megvigasztal!