Tasev Norbert: Elporladó Lábnyomok Poklai

Béke-galambok higyjétek el egyre ritkábban röppennek már fel; törött szárnyaikon lángoló vihar-felhők gyülekeznek. Már a szivárvány hosszú ívében sem feszülhetnek fel, mert a csöndet kipusztították odalent. Arányok és árnyak minden esetben megcserélve feküsznek, ár sem feledve lépcsőfokok, kicsinyes szamárlétrák kisstílű valóságait. A félig kinyíló tulipánt is mintha törvényszerűen becsukná ordas-erejű, zimankós szél.

Hófehér falakról még jó volna levakarni- persze csak míg lehet -, odakozmált romantikus estéket, lélekbe döntött indulat-feles már nem lehet elég. Idők poklaiban elporladnak elhagyatottnak vélt, tanúskodó lábnyomaink. Zsugorodni vágyó ösztön-szerelmek embriókká kicsinyednek, melyeket azért még jó volna dédelgetni kicsit.

Játékos kedvvel meztelen viaszbaba-arcokat sodor elénk a végzet s sokszor azt sem igen tudhatnánk, hogy mit is kezdhetnénk velük. A békegalambok még egyre szarnak fejeinkre, mert kipucolt frázisokkal sem tudnak már mit kezdeni.

Egyre huzatosabb ajtók szűkös átjáróiban össze-vissza rángatjuk arcunk tetovált borosta-forradásait, miközben bólogató, bennünket megbámuló groteszk- torzított tükörképeink egymás után kérdés-feleletekre próbálnak feleselgetni hasztalan.

Törött hurkapálcáira tűzve már egyre kínosabban mosolyog felénk az elsárgult éjféli hold. Szikkadt lepkeszárnyakon azért még jó volna bejárni a céllövölde-mentes Lét kisebb-nagyobb bukfenc-buktatóit, mielőtt végleg úgy döntene, hogy kiszállnak, vagy feladják az egészet.

Mázsás sziszifusz-súlyokat emelgetnek emlékeink, mert muszáj volna még tanúskodniuk; merengő alakjaink fejét homokkal szórták tele. Áttelepítik maguk az elfagyottnak hitt kósza remények, míg a homlokon redőiből kihajtanak a józan értelem csírái!