Tasev Norbert: Zsugorodó Ponttá Távolodva

Egyszer majd kiderítem merre is vitt volna göröngyös, meg-nem-értett Sziszifusz-utad, ha lett volna benned elegendő csajos-mersz, elszánt akarat, hogy velem együtt maradj; túl az élet ügyes-bajos megveszekedett dolgain, mint ki titkos Apokrif-rejtvényt kutat, eredtem egykoron nyomodba, míg becsapva sebzett szívemet úgy hittem örökkévalón kézenfog bennünket a halhatatlan Mindenség.

Apró harminckettes lábnyomodat követve hófehér homokos tengerparton, mikor szenttül ragaszkodtál hozzá, hogy várjuk meg, míg az anyateknős lerakja tojásait, s visszakúszik csöndes lajhár-tunyasággal a habokba, – akkor elmertem magam is hinni, hogy talán mégiscsak lehet értelme még az értelmetlen összefüggések láncolatának is.

Milyen kár volt, amikor felhívtalak mobilon s te álmos, bágyadt hangon beleszóltál a láthatatlan éter csatornáiba, mire örök-gyermeki lelkem újra remélni kezdett: ,,Halló… tessék…” – Kicsit úgy voltam már ezzel én is, mint aki szándékkal éberen álmodik útban inkább az elérhetetlenség köd-látámásai felé. Álmom folyosóján hűséggel fogtad, mint lelkes útikalauz reszketeg kezem, s vezettél a sötét s kétségbeejtő szituációkon át a lehetőség-ígéretek kapaszkodásai felé – most egyre távolódni vágyó ponttá zsugorodtál, s nem tudhatom, vajon láthatlak-e még?! Egyre beljebb húz önmagába zsigerek s ösztönök molekula-vákuumja, valami ismeretlen üres messzeségbe, ahonnét tán nem is lehet lehetséges visszaút.

Lustálkodó-önfeledten majd elolvadtál a huncut kacagásban, mikor reggelekként ágyba kaptad morzsák hadát hagyó villásreggelid, hogy aztán fürge egzotikus macska-mód kiadósan kinyújtóztathasd még elgémberedésnek indult végtagjaid – innen kellett volna még összegyűjteni közös emlékeinket, mert a szavadat adtad. Vajon még hányat fog ütni-verni a betegeskedő szív, mire újra otthon-menedéket találhat?!