Tasev Norbert: Panasz-Eufória

Mintha csak az emlékezések letisztult, kézzelfogható zavarát akarná egy-egy félreértett, becézgető-miccenő mozzanat reflexként eltakarni, még a meghajszolt mozdulatlanság is egyre inkább nyilvánvaló, de képlékeny. Az egész szókimondó szent akarat csupán csak gyerekes, sírdogáló lényegtelenség. A megismerés – immáron -, csupán ösztönösen lehetséges. A tragikus Sors be-nem-jósolható, váratlan fordulatai; egy baleset, vagy tragédia-veszteség; meg-nem-értett cselekvések lázadó odaadása.

Mintha a Nirvána-semmi volna csak a teljesség tökéletes hiánya; a föld ember-tömegeit tékozlón, koloncként már senki sem veszi Sziszifuszok módján Atlasz-nyakába; így jönnek s múlnak el észrevétlen az ember feje fölött a tunya közöny roham-hullámai. Miért kell egyáltalán a várakozáshoz, vagy a lehetséges beteljesedéshez ragaszkodni?! Bár – meglehet -, stigma-fájdalmakkal, lélek-tüskékkel jár mégis jobb nyíltan kimondani, ami az égető, nyughatatlan szív belső burkában beszélni kíván.

Légtornász-logikával sem lehetne a létezés titkos törvényeit megfejteni; az ember keresheti itt, vagy épp fokföldön, vagy valamelyik jéghideg sarkkörön, mert a belső Odüsszeia-nyughatatlanság az, mely örökös telhetetlenségében felforralja, felpezsdíti kiserkent vér-molekulái nászát. Sokszor a szilárdnak hitt irgalmatlanság is egyszerre hasztalan és irgalmatlan, ha nem figyelnek eléggé rá.

Hangulatok hányaveti, kicsinyes tragédiája végtelenségig elsorolt, hasznavehetetlen törmelék, melyet tán még az Egy-Kedves se biztos, hogy teljes tökéletesség gyanánt magáévá tehet, s megért; tarháltabb együttérzést is egyre nehezebb kiváltani totális vadidegenekből! Panasz-eufóriát kap egy-egy eltévedt, hihiénikus szívroham!