Tasev Norbert: VÁTESZ-VÁLASZOK VISSZHANGJAI

Kiűzetik az embert a nagy Egészbe, hogy ti. igyekezzen megművelni a halandóságra ítéltetett Időt. Odabent a lélek manipulálható egy-mélységeiben homokszemekként peregnek az eltelt évtizedek boldog-szomorú porszemei. Mert az örökkévaló pillanatoknak jó volna hozzátapadniuk sejtek-molekulák tárházaihoz, mint tépőzáraknak, vagy mágnes-buroknak észrevétlen. Negyven után kezdődik a nagy szüretelés; ki így, ki úgy igyekszik sorgos tücskök, vagy épp lelkes hangyák módján begyűjteni a megérdemeltnek hitt termést, még azt is, melyről azt gondolhatták feláldozható.

A véletlenek rabláncokon csüngve részekre lettek szedve, hisz hogy is bírhatták volna ki a naponkinti nyomáskülönbségeket, melyeket azért még jó lett volna kiegyenlíteni. Az élet jeleit már hiába is tükrözik vissza tanúskodó lábnyomok, földi bárkákat ácsolatnak egyre tovább, kik tisztában vannak az özönvizek igazibb jelentőségével.

Zsúfolt érzéseink közt vékony tisztás-rés egyre ritkábban támad; titkos, sejtető vátesz-mozdulatok csupán csak ritkán énekelnek. bármerre is megy életében az ember mindenütt akadálypályák, hitvány, semmirekellő kerítések veszik körül, melyekből segítséggel se biztos, hogy végképp szabadulhat.

Szakadékok széleinél táncolnak a védtelen áldozatok; vastagszó évkörökben bújócskázó évgyűrűk még rejtegetik halandóságunk értékeit. Az Idő most még egyre bizonytalanabb töltettekkel kattog-ketyeg atomkorok századában! – Éber, meghamisítható káprázatok játszadoznak kedvükre a kihasználható benső Ének diódáival, melyet talán még magunknak is rendre elfelejtünk megmutatni.

A visszatérés reménye még ott lappan a felszín alatt, ám nincs aki megkeresse, kézenfogja, megvigasztalja őszinte, félő akarattal, gondoskodni vágyó szeretettel!