Tasev Norbert: NIRVÁNA-SEMMI ILLÚZIÓK

Akár a szárnyas tölgyfakapu már egyre inkább keményen összezárja szirmát a sebzett lélek; ami még belőle híven fennmaradt. Sosem akarhatott mást, csakis hogy önmagunkban higgyünk. Elszánt, ha kell tettrekész akarattal, szerénykedő, nemesebb alázattal is míg csak lehet. Talán éppen az a titka már mindennek, hogy veszteg marad egy helyben, – de ellenáll.

Nyugtot vár és remél a Nirvána-semmi bugyrai között, a Létet már-már feladva egy-egy óvatlan, kifordított perc gyanánt, önmagát szándékosan ki ne gáncsolja, ha épp nem érthet valamit, aminek semmi köze immár az összefüggések átláthatónak vélt koordináta-rendszeréhez. Megérti előbb-utóbb, akár a benőtt feje lágya, hogy nem azért lett velejéig magára utalva, burok-magányban tespedő, mert az olyan menő, vagy jópofa – de mert szüksége volt a nyugalma pillanatnyi illúzió-foszlányaira.

Kanyarognak feje felett halvány, szinte láthatatlan évtized-erek, melyek elsüllyesztett történelmi korokba vesztek, vagy amikre szükségből tán senki sem emlékszik eléggé; tétován megmaradt hiábavalónak tűnő kapálózásból baja előbb-utóbb mindenkinek származik.

Mert most még a veszteg-maradt lélekerő is egyre inkább befelé süllyed önmagába; hányatott, elnehezült tekintetet őriz nem csupán a testek alkímiája, de az Idők szüntelen spirális múlása is. A logikus ész partjait sosem szabadna végleg elhagyni, vagy épp megszabadulni tőle, ami gondolkozásra sarkall az megnemesíthet, mert folyvást gyanakvó kérdést intéz egy meghamisított Korhoz!