Tasev Norbert: Fekete Halszálkák

Fogaim közt már félúton szétmorzsolt bizonytalanság károg, mint valami szándékosan is elfuserált vészmadár; holtponton kiábrándult hétköznapok börtönszigete fogad. Filléres közhelyeket puffogtat egy-egy vélt-valósnak gondolt ál-érzelem, megannyi kézfogó ígéret, mely megkötése pillanatában homályos, megszeghető alkukba bocsátkozik. A tartós magárautaltság vaskos, nehézkes rabláncai egyre csak rozsdásodnak, de le nem szakadhatnak.

Ugyan mit számítanak a félig kifőtt feketeleves-kávék penészes, avitt-illatai, melyeket rendre muszáj fenékig kiüríteni, ha azt szeretnénk, hogy valamicskét egészségesebb önértékeléssel kezdődhessék a rózsaujjú hajnali derengés. Mit számítanak a megsárgult, exponált gyöngyház-fényű, ragyogó mosolyok, melyek egykor halhatatlan beteljesülés őrtüzeivel kacérkodtak, flörtöltek szüntelen, s mikor még úgy lehetett hogy két szív otthonra találhatott egymásban.

Mostan fekete halszálkák szúrkálják sebesre előbb az agy szöveteit, hogy gondolatokat, kérdéseket fogalmazzunk szüntelen, majd a lélek benső, spirálisabb is jócskán kapnak vérző stigma-sebeikből. Üszkös, megtervezett célok, elképzelések – félő -, már soha többet nem ölthetnek formát, és testet, mert mindig akad egy Valaki, aki szándékosan gátat, akadályt emel, vagy csupán akarattal elgáncsolja embertársait.

Kinevető farkas-csordák is vasalt, méregdrága jólszabott öltönyökben kötnek busásan jövedelmező, hasznos üzleteket, míg az egyszerű átlag legfeljebb csak a kefét eszi szerencsétlenkedő nyűgei között, míg a tarack-gyomok végképp be nem lepik. Mert a kísértet-árnyak rendre hóhér-hurkot dobálnak a kisemberek fejére!