Tasev Norbert: BÉNA ÚTVESZTŐK KORA

Útvesztőnkké aljasította önmagát az odakint. Győzhetetlennek hitt logikák aljas, kisstílű játékszerei, akár kisebb-nagyobb szituációk mocska feszülnek bele a Jelenidőbe, melyet már sehogyan sem lehet jobbítani. Tévedhetetlenül érezzük, és tudjuk, hogy sokszor a járhatatlan, girbe-gurbás utakon szükséges végig mennünk, még akkor is, ha tudjuk változtatni aligha tudunk.

A néma, cinkos, kikezdett hallgatás – ellenszernek még jól jöhet. Csupán a megtalált lélek-harmónia üdítő, frissítő bizsergése, melyet egyedül a megváltó Mindenség kínálhat fel – ha tetszik -, ajándék gyanánt. Justitia-mérlegen forgandó vakszerencsékben egyre ritkábban bízhatunk meg, akárcsak kézfogó, szavukat garantáló spicliskedvű barátainkban.

Bukások, és zuhanások közt már félúton mindannyian felezőidők részlegén járkálunk alig egy-két miliméterrel ásító szakadék-vermek felett, mint valami elfuserált kötéltáncos; már régóta elérhetetlen messzeségnek tűnnek babusgató, dédelgető simogatások, becézgetni kész vigasztalások megváltó mozzanatai…

Stigma-pecséteket ütöttek immár felnőtt, törődött, meghajszoltnak hitt arcokon, melyben még mindig világolt az örökgyerek kíváncsi játékosság. Béna düh-indulat, gyalázkodás ím – úgy látszik -, még most is egyre inkább divatozva dívik, és meg is marad. – Elnehezült hétköznapok lisztporában megmártjuk bohóc-képmásunkat, de már nem merünk, és nem is akarhatunk önfeledt vidámsággal kiröhögni akár még saját magunk.

Egyszer majd csak úgy leszünk, hogy visszanéz majd ránk tükrök görbe-groteszk fenekéről egy ismeretlen torzó-arc, majd föl is sajog bennünk a marasztaló ítélet: Vajon miként és hogyan juthattunk idáig?!