Tasev Norbert: Elvesztett visszhangok szólítása

Akár csenevész, folyamatosan enni könyörgő majomkölykét a fán, úgy tartották tenyerükön a Világot és jövőt ,,egyesek” az idillikus, megérdemelt álmaink is rég sóval, betonnal beszórták csakhogy a tulajdonképpeni átlag érvényesülni sose tudjon, bár végzettsége, és szakképesítése ég megvolna hozzá.

Eltűnnek rég délibábos szent hallgatásban, kik egykor még azért léteztek, hogy egy könyvtár, vagy iskola virágozzék, és tahó-bukó véglény-ivadékok helyett kiművelt emberfőkkel gazdagodjék a lét. A falak most nemhogy leomlanának, ahogy építve lettek, de újabbak nőnek a helyükre, akár a mérgező spóra-gombák, mert a valón talán nem tűnődni kellene, de megélhetés gyanánt ezt-azt még cselekedni.

Echózó visszhangokkal terhesül nem csupán vigaszos bűntudat, átmeneti sikeresség, melyet még jó, ha aprópénzre is be lehet váltani, s miközben kuponkódokért élelmiszerek árából i engedhetnek valamicskét, mire az ember fizetés gyanánt a pénztárak kasszája elé kerül kidülledő, értetlen szemekkel mered a számlálóra: _,,Valóban így megdrágultak a hitvány evilági árak?!”_

Mostan lélek s tudat csupán csak ritkán egyezik; önmaguk cinkos kettőzött árulóivá süllyednek mind a ketten, hisz eléggé meggondolatlanok lehettek, hogy még mertek bízni s hagyatkozni akár jóbarátok, akár a Kedves angyali szavára. Időtlen elvásik a megszámlált Idő is, melyet még itt kell eltöltenünk csak úgy boldog-szomorú örök aggastyán-gyerekek módján.