Tasev Norbert: Napfogyatkozás a Fejekben

Sokszor jó volna kilépni vakfoltok szándékos takarásából, melyek láthatatlan senkikké alázzák az átlagos kisember-egyént is, ne legyen az emberi fejekben ez az örökös kisstílű napfogyatkozás. A puffogtatott megfutamodó lélekerőt se szabadna könnyedén veszni hagyni. Most ez megy: kis és középvállalkozások akadhatnak fenn akár bármikor egymás akasztófáján csak mert a nagyobb üzletszagú cápák mindent és mindenkit felzabálnak, amit még csak lehetséges.

Olcsó Júdás-aranyakat csörgetnek méregdrága nadrágzsebeikben, vagy épp csak legújabb sportkocsijuk slusszkulcsait; aligátorok zsákmány-koncokra így leskelődnek szépen, várakozva csöndesen. Elég számukra csupán csak egy váratlan rossz időben történt pillanat, hogy kedvükre még lakmározzanak; meghibásodásnak indult íránytűk egyre inkább rossz irányba visznek. Nem Keletre kellene menni, – de ahol még megmaradt az emberség, a humánum kicsike szikrája.

Egyetlen levegő-ígéretbe beburkolja magát a néma hírhozó, akit – persze -, rendre lelőnek, mint felhasználható, járulékos bűnbakot. Tíz kicsi ujjacska bizony mondom elégszer reszketett a ravaszon. – Az állandó nyughatatlan jelenlévő szorongást mindig figyelni kellene a benső dióbél-lélek mélyén egyre lentebb.

Évek óta minden kisember a peron szélére áll tétován, mintha egyedül csupán csak ez maradhatott volna kijelölt helyszíne arra, hogy mások emberszámba se vegyék; mintha az arcoknak se volna szabad másfelé nézniük csupán csak egy irányba. Kábult bogarakként szorultak a Lét neonreflektorai közé. Bezáródnak a kicsinyes gondolatok, akárcsak a metró-ajtók szűk, és dohos-szagú alagutak vaksötét mélyén!