Tasev Norbert

Anyám

Anyámat látom én. Húszéves arcát.
Barázdák veszélyes szakadéka nem fenyegeti,
tizenkét órákat vállalt,
s ajkait inkább bezárta leforrasztva,
panaszkodni soha nem is szándékozott!

Egyenes kardvirág-szál teste,
mint az íj, egyenesben megfeszült.
Hajkoronájában őszi avarszíneket
dédelgetett a hajfesték!

Oroszlánhitű akaratossága mellé
nagy áldozatokat adtak az évek.
Sebezhető volt Ő mindig is,
bár könyörtelen világok peremén
is felemelt pallos-hittel átevickélt inkább,
s akkor a gyöngédség megbocsátható
véteknek tetszett csupán.

Se embert, se sziklába vájt akadályokat
nem ismerve
halad hajnalok bizonytalan,
fölsebzett pirkadatán vézna, kis kezeivel,
megtörhetetlen kedvvel mindig odaállt,
s két ököllel, vasakarattal mérte
a Munkát bizonytalan jövővel,
s mégis mindennap föl mert állni,
remélni s gürcölni!

Ahogy önfeláldozón,
mint óvó Madonna, angyal-tekintetű
Dzsokonda, ragaszkodón szeret,
ahogy tüskés kedvű ellenségeit
cséphadaróként nyüstöli,
nyúzza, hadakozik velük
megfeszített öntudattal,
menyecske-kipirult arccal,
gyilkos élesre csiszolt körmökkel,
– akaratát, mint fölvilágosodott,
makrancos hölgy mindenképp
tűzön-vízen át keresztülviszi!

Kamaszos daccal, szikladöntögető
sárkány-akarattal vitézkedik
sok-sok éve, kaszabol,
körmöli anyagi költségvetését
rendesen, s mégsem
áhítozhat még a hőn áhított
nyugdíjra, hogy önmagát
megérdemelten befejezze,
finom kisdedkezeivel
sokszor kopaszodó hajhagymáit
babusgatja,
cirógatja, és én
lábmasszázst alkalmazok nála.
Leboruló alázatként
az önzetlen szeretet ragyogása előtt!

Lenyűgöző fölénnyel figyeltem Őt,
ki küzdelemmel hajszolta magát
a Nemesebbre, a jobbra.
Önmagában féltve őrizte
az önzetlenség kincsét:
Az Egy-lényeget, amit anyai örökségként
egyke fiának is áthagyományozott!