Tasev Norbert: ELSIKKASZTOTT JÖVŐ FELÉ

Tán jobb volna végleg rossz-arcú, rossz-májú tükreinket összetörni végleg, hogy végül lélek-látó bölcs szívekkel, s ne becsapható szemekkel láthassanak; megtörik egyszer tán végleg a múltak bukfenc-baklövése s egyre inkább a jövő felé tekint. Ma már ritkán hiheti az ember: az áldott, nyerészkedő vakszerencse egyedüli kovácsa más mint önmaga – holnapok virágcserepeire lépve a Lét is mondhatatlan elszivárog, míg csak ösztön-molekulák fölé józanul értelem, s józan gondolat.

Hulladékokra járnak mostan büszkeségükben is legyalázott gyászmadarak ijedt hurok-körökben csapongva; megszokhatták már régóta a vihart, törést, szenvedéseket, melyeket a cudar élet kínálgat számukra. Baljóslat a halál közt félúton közéjük szökött a megkísértett vész, szívek szerelmi tusájába befecskendezték átmeneti boldogság-mámor gyanánt a meggyötört, szomjazó gyönyört.

Talán csak a lélek mélységeiből üvölthet, tiltakozhat, lázadhat fel láthatatlan rabláncokon csörögve a hallgatások őstornya; értelmét vesztő furcsa, evilági szózat. Akár az itt felejtett fagyoskodó eszkimók a törékeny lék felett az emberek is egyre remény-fosztottabban bámulnak bele tétován az elsikkasztott jövőjükbe. A Lét túlfelén még mindig az ember felé ásít, kitátja Kharübdisz-száját a csukott-szemű Idő, míg halálfejes lepke röpköd lámpafénynél s óvatlan másokat a felhoz állít…

Erények rezgő váza már mind elmosva, eltaposva lehasal, majd végleg lefekszik; alámerülnek lassacskán a kikényszerített feltételes módokba. Tört fölénnyel magasodik emeletes irodaházak fölé néhány barátságtalan