Tasev Norbert: A Végesség Küszöbén

Mikor majd arcunk arc lesz, s nem csupán csak egy újabb Janusz-torzó, folyamatosan önmagával is zsörtölődő fiaskó, talán a bennünk tomboló tudatos hiány váratlan kialszik, megszelídül. A látomás-életben dörömbölnek a fej fogaskerei közt sok kicsiny szorgalmas bűnre, álnokságra csábító ördög, s mert az ember életében ritkán ha vannak Vergiliushoz mérhető útikalauzok, kik hűséggel elkísérhetnék a nehézkes napokon is, – így is, úgy is -, előbb-utóbb mindenkinek saját magának szükséges átlépnie a végesség tudatos küszöbét.

Testünkben-lelkünkben immár százezer bánat elévül, kiöregszik nem csupán évtizedek történelméből, de ami még ebből a kacifántos egészből egyáltalán hátra maradt; fölsajog odabent még híven a haragtartó, tiszta ítélet: a Valóság is egyre inkább groteszk, szürreális álomközi ketrechez hasonlítja önmagát egy-egy adott Falantszer-elmélet szabályai szerint.

Az elveszett Időben rendre ki fog kopni a tudatos nyelvhasználat, a romantika utáni sóvár vágyakozás szilárdnak álmodott csonthéz-rendszere. – Hangya-percek ingóságain merengve már egyre ritkábban az önzetlenül segítő kezek. Tüskés csillag-pillákat mereszgetnek szúrósan egzotikus szupermodel-alkatú angyalok; sorsuk – maguk is tudhatják -, még nem lehet szabad, se felelőtlen, hisz mindannyian egyetlen játéknak olcsó, kisstílű bábjai csupán.

Vérkörbe-zárt óriás–léptekkel még jó volna körbejárni a Lét skála-fokait, hátha maradandó kincseket is találna a fekália-kupacok közt a gyarló ember; miért kell folyvást idegenített holnapok fiaskóiba beköltözni egyáltalán, mikor valahol várna az ember egy igazibb otthon-menedék?! A hiány sirályai már egy idje rikoltoznak a fejek felett s még mindig nem tudni az időtlennek becézett méla csönd fogja-e végleg beszippantani mindennapok gyanakvását, vagy csupán a tunya közöny?!