Tasev Norbert: LÁBADOZÓK SZÍNLELT ALVÁSA

A személyiség belső magját rendre mérlegre teszik sztereotípiák, előítéletek; sáfárkodni kénytelen az, aki még őszinte-igazi megismerésről álmodik. Tenyerén hordozza inkább önző, kiszámítható vesztegségeit, melyek ugyanúgy bekövetkeztek volna, ha épp nem vele történnek meg múltja szakadékai között. Talán meg jobb is, ha örökkön veszteg marad s inkább szunnyadó lábadozó lesz, aki inkább tartós, huzamos alvást színlel, akár az idült nekrofiliások többsége, csakhogy végleg megúszhassa, ami igazándiból még várakozik rá.

A mohón megsértődő nyárpolgárokat is egyre gyorsabban önkéntelen utoléri már a tartós feledés; szétmállasztja önmagát megannyi kétséges hízelgő közt, míg ellenlökések sorozata újra és újra lök rajta egyet. Mintha derengő ürességben még egyre keresgélne valakit, akire minden sorsdöntő lét-szituációban lehetséges számítani; önmagát lassan megelőzve egyszer csak elérhet a célvonalra. Mosolyok brutál-morbiditásával lassacskán már mindenki inkább szétesni hagyja önmagát, mert mást már aligha tehet.

Agymosott részegségek rámolják mostan odakint ki még a szabadgondolatok szellemi táplálék-spájzát is, ha van még mire fogni. Óvatos szeretet már egyre ritkábban foglal önmagába kínos, kísérletező sorokat, meghívásokat, melyeken azért illene részt venni s megjelenni. Rejtjeles vágyakozások múlnak el észrevétlen egyik pillanatról a másikra, hiszen olyannyira idegbeteg ez az egész, amit most e meggágyúlt kinti Világ magával művel, hogy az már teljesen átlépi a nonszensz, vérlázító groteszkség idült lázgörbéit is.