Tasev Norbert: IDŐK CSÖNDES INFARKTUSA

A szívekben most még tőrként fordulhat meg, akár néma infarktusközeli állapot a végtelennek hitt Idő. A múlandó, földi élet szenvedése majdan úgy is visszatér önmagába; torkában fuldoklóként tör fel minden megmaradt emlék, mert a lélek csupán csak tétován dadogni bír. A tétlen, megbéklyózott türelem nem nyugalomra, inkább cselekvésre inti még áldozatait.

Összebújt napsugarak maradtak itt az eltévedt Nyárból, mert végletek kíváncsiskodó vándoraként az ember bár földre rogy, mégis tovább s tovább megy, míg bírja ödémás, vizesedésnek indult béna lába; mert mostan még egyre inkább bőszen taposnak – ha kell, ha nem – értéket, jóbarátot, segítő szándékot is, ha az kell hozzá, hogy a felszínes idegeneket lenyűgözzenek.

Az ébrenlétet szikével szabdaló kristálytiszta jelenlét még belevonyít bizonytalanított holnapok markába; pórázon nyakad, akár valami istentelen hóhérkötél-hurok, melyből csak ritkán lehet biztos szabadulás, nem enged el téged már se közél, se megváltó kegyelem. Botladozva lépkedsz míg csak megteheted, egyik lábaddal a másik után, mint idült részeg hajléktalanok, s nem értheted, hogy metróaluljárók vakondok-járataiban, mikor sikolt egy-egy vésztjósló kígyózó szerelvény vajon lesz-e majd akár még bárki is, aki elősegélyt fog nyújtani, míg a rohammentők rendre késnek jó harminc percet is?!

Akár a piócák e mostani felszínes, makrancoskodni vágyó híresség-arcok; nincs olyan, mely a felszín alatt ne furkálódna, manipulálná keservesen egybegyűjtött digitális követőit, hogy aztán egy-egy negédes poszt erejéig széptevő hajbókolás gyanánt még látszat-barátságokat is köthessen.