Tasev Norbert: KÉPLÉKENY, DÖGKESELYŰ JELEN

Megcsörgeti vaskulcsait e mostani galád, marcona Idő; csikordul hogy aztán később végképp bezáródjon sok hétlakatú ajtó zárja, mert most még a hallgatás tornyába mélyed az is, ki egykor próféta lehetett, vagy kisstílű hírmondó. Egyre többeket tartósnak becézett boldogtalanságba hajt az adott korszak anyagiaskodó szelleme. Mert mostan csupán csak egyetlen törvény dívik: kiforgatni a hasznot még a legszegényebb rétegből is. Eláztak bennünk a gátak is, melyeket elsősorban azért emeltünk, hogy meg ne ismerhessenek bennünket eléggé még azok se, kik egykoron azt vallották hűséggel: szeretlek.

Körül-lebzselnek alvó ellenségeid, akár a vihogó hiéna-hordák, akikkel már nem lehet bármit is kezdeni, mert újra és újra feltünedeznek életed szövetében; vakmerő, lusta lökésekkel üzen feléd a Lét, ami nem úszni, lubickolni vár – de kiforgatja maradéktalan alig elnyerhető lehetőségeid. Már mindenki csupán csak színlelni képes e nagy álszent boldogságot, mely a bulvármédia peremvidékén perc-emberkék egyedüli létjoga s kiváltsága lett.

A jelen most egyre inkább dögkeselyű. Mindig mások kárán rágcsálja kedvére zsákmány-koncait, zsíros mócsingjait. A talárokban képmutatók még egyre inkább behódolnak egy-egy nehezen értelmezhető szabálynak, amit megint csak mások a fejek felett meghoztak; hiszen a lomha tudatlanság tán még mindig jobb, mint a mázsás sziszifuszi tudás.

Átver bennünket mindennapok átkán a gonoszság zsákja is, melyből filléres jótétemények ritkán zörögnek, hullanak alá, egyre keserűbb, rothadó gyümölcs az őszinteségbe oltott igazság is, melyet szájak s ajkak mondanak, de ritkán értenek. Még az értelem is meghamisított korszakokat mustrál, mert az objektív források is már mind odalettek, vagy megsemmisültek. Egyre képlékenyebb, gyúlékonyabb még a rideg Valóság is.