Tasev Norbert: FÉLIG ELVÁGOTT CÉRNASZÁLAKON LÓGVA

Történetek ócska, semmitmondó párbeszédében még rendre fel-felbukkan egy-egy hivatlan vendég-látogató, mint afféle különc mindenes; kereket oldó szökevénye ő párkapcsolatoknak, szélhámoskodó érzéseknek. Mert mindig vannak kik egyszerre elárulnak, becsapnak, vagy csak éppen magadra hagynak.

A lelki sóvárgás mintha már sehogy sem tudná titkon megjavítani önmagát, hogy önző magának lelki kalauzává váljék, s a tekervényeskedő görbe utakon – legalább egyszer-egyszer -, mint spirál-labirintusokból méltóképp kitaláljék; mert a megígért szavak, akárcsak a dobogó szívekbe méltatlan visszalőtt céltáblák még elhitték, hogy valami örök s tán halhatatlan akárcsak a Mindenség vagy a légyott.

Egy-egy őrangyal ha még feltűnik a vesztegzárszerű Időből, kézen-közön vagy kámforrá lett, vagy épp – mert úgy kívánta -, dezertált; úgy vagyunk most éppen az évtizedek sűrű gyűrűjében, mintha szándékosan meszesednének tetteink mellett kicsinyeskedni vágyó közöny-gesztusaink. Mintha elegendő volna egy lokális, helymeghatározott figyelés, vagy részrehajló odafigyelés, mintha GPS-szekkel akarnánk tájékozódni az őszinte érzések tengerében, melyet elidegenítettünk, kisajátítottunk.

Két pont közt a legrövidebb utat már megint újból felmarták, tönkretették az építési szabályok átírása miatt, s miután már megint nem lehet közlekedni se biciklivel, se négykerekű autón a tétován tökölős ácsorgások határozata bizony-bizony egyre nő. Az ember ittragad már megint savanyú szőlőszerűen szótlanúl, függeszkedve egy már szándékosan félig elvágott kötélvégen…