Tasev Norbert: Észrevétlen Életek Balladája

Csak a valóság exhibicionista már-már egyáltalán nem várt intim megnyilatkozásai; a szemek titkos, Apokrif-párbeszéde, amikor a bennünk bujdosó örök-gyermek kinyitja a zárt lélek-ajtókat, mert kíváncsiságában maga is be akar kicsit kukucskálni – igen! Csupán csak ezek az apró, jelentéktelenségeikben is bagatell közhelyek képesek egyes egyedül még meghatni bennünket.

Észrevétlen közel kerülni úgy a másikhoz, hogy a bizalom még függésben álldogál, de már egyre jobb utakon halad arrafelé, hogy célt érhessen, s révbe érjen, mert kicsit mindig is muszáj volt beletörődni a változtathatatlan dolgok jelenlegi állásába. A legmélyebb nyúlüreg sem lehet eléggé komfortos, hogy az ember egyáltalán még alkalmazkodni tudjon. Egyre inkább nyomasztja tagjait az urbánus, fölösleges ricsaj, mert nem képesek önmagukba sem elégszer hűséggel bele-belenézni, míg csak lehet.

Az álmok is egyre inkább kitagadják csupán csak az átlagembert, hiszen a kiváltságosok még sajátos álmaikat is képesek rendre manipulálni; egy egészen piciny, pöttöm kislány a Barbie-babával akit állandóan rángat, vonszol maga után úrinő-model anyja, mert a drága Időt nem neki – de a haszon, és profit megforgatásának szánja, s emiatt defektes s léket kapott az egész gyerekkor.

Most egyre inkább megtanultunk kiskapukon át surranva, lopakodva, észrevétlen élni, nehogy más szenvedje meg alamuszi kárát annak, hogy léteztünk itt e földtekén; észrevétlen bólogatni kényszerültünk, mert más már nem vállalta volna el Bécsben a kulizásnak számító toilet-tisztítást, de tükörfényesen. Közben már igazándiból fel sem tűnt, hogy mikor alázta meg az ember csak úgy istenigazán önmagát?!