Tasev Norbert: SUTTOGÁSOK A MEGTÉVESZTÉSEK ÁRAMLATAIBAN

Mint aki céloz, falhoz lapulva egyre szorosabban; résnyire húzza össze babonázó szempilla-seprűit, így személve a becsapott, folyamatosan manipulált világot. Szüntelen mérni kényszerült őszinteség, és hazugság közt a legrövidebb távolságot, megméri, akár valami különc döntőbíró a kolonc-súlyt, mely árulások, és hazugságok fészke. Hátrafelé az örökkévaló pillanatok sodrában, még egyszer-egyszer meggondolva magát inkább úgy dönt mégiscsak félrenéz. Odabent lelke titkos mélyén tartja nyitva még látó-szemét; még hűen megőrzi az igazi látás képességét, melyet nem szennyezett se anyagiasság, se felszíni exibicionistaság.

Tudja s sejti: csupán csak a lélek mélyén történhet meg az egy-láng romantikus tánca, amiről tán egész álló életében álmodozott, – nyomban visszaszerezné, ha megtehetné azt az emlék-másodpercet, ami még szabadított volt, s mindentől mentes-független, mert odabent legyűrhetetlen hatalma van ösztönök s érzelmek felett a hallgatag, néma emberi szavaknak is, melyet egyáltalán nem szükséges kimondani. – Akár a kietlen katlan körbeveszi őt a teremtő csönd, melyet – mostanság -, már egyre nehezebb méltómódon elnyerni.

Csillagközi végvidékek módján, mint óriás búra alatt tengődne naphosszat alázat s akarat; karneváli nagy csapatban úszkálnak méla, semmitmondó, kicsinyes gondok s bajok, akár megannyi hal-embrió csapatban. Szellemét lassacskán mind egy cseppig felissza megalkuvón, ha nem vigyáz, mert igazibb ember-csillagok türelmesen várakoznak aranyló szívek kertjében, mire bebocsátatnak.