Tasev Norbert: A LÉT HIEROGLIFÁI

Hallgatni akartam tán mindig is, mikor csak anyám szíve alatt, mint szánalmasan kucorgó emberió-magzat jós-szavakat hallgattam, melyek a félelmes külvilág csatornáin át hozzám megérkeztek; rejtélyes szent igéket, vagy épp sokat-mondó, bölcs szózatokat, melyeket sokáig meg sem értettem, mert az értelem hieroglifáival voltak betakarva. Akár a becsukott hétlakatú kapuk az emberre előbb rázuhan aztán végesülten becsukódik a gyötrelmes gyermekkor; néma szánkat rendre összezárja a fogvacogtató, hiábavaló sírás-höppögés a semmiért, mert a dolgok nem változtak.

Szívükben s lelkükben bilincs-láncok feszülnek, melyeket nem lehet elmetszeni; örök visszatérő kérdéseket intéz hozzájuk a kételkedő múlt, mint megtörtént, kitörölhetetlen emlékfoszlány, s kéréseiket, akár a kerítést megkerülik, vagy épp csak átugorják, mert rendre mérlegserpenyőkbe teszik átgondolt válaszaikat. A kihívó véletlenekből – félő -, tán sosem lehet befejezett Végzet?!

Mert Idők futása még észrevétlen, nesztelen; a nagykorú, felnőttes félelem titkon még ott lappang a legtöbbünk szívében; céltalanná lett új ösvények közt egyre nehezebb megtalálni azt az egyet, mely mindent jelenthet, hogy tovább tudj lépni s boldogulni. Mert az embert megkísértve sokszor fojtogatja a meddővé tett várakozás. Lelketlenségek gyarmatát jó volna megváltani, hogy még reménykedni tudjon az is, ki folyvást úgy gondol önmagára, mint egy szánalmas, kisstílű kis senkiházi!