Tasev Norbert: AZ ÜRESSÉG EGYENLETEI

Ember talán nem is gondoltál még arra, hogy mennyit nyom a latban az, ha megérzed miként s hogyan változik egy képzeletbeni ítélőszék előtt tetszőleges súlyod titka. Igenek kósza, átláthatatlan tömege egyszerre vonz, de agyon is nyom; már nagyon csábítana inkább a tudatos nemet mondás. Mert ropogva, sírva falja föl önbizalmadat minden szálig e mostani agyonzsigerelt, kibelezett Kor, melyben az egyén, mint kreatív individuum jócskán megszűnik, gyűrött mosoly egy elszórt szájszögleten, mert – tudható -, minden vereség nyomorba dönt, de sosem megtámasztja áldozatait.

A tömör Nirvána-semmi hiánya inkább elsodorva úsztatná zizegő, méla tagjait a Létnek mindhiába; csápol a hiábavalóság milliónál is több polipkarma. Mert rendezni s megoldani kellene az érzelmek kétismeretlenes, nehezen összeegyeztethető egyenleteit, hívások, baráti gesztusok ereje még vonzza magához a naiv-lelkűeket is, mert föntről lefelé jön, függeszkedik egészen a lélek barlangmélyére a tartósnak becézett üresség.

A legrosszabb, hogy tudható: mindent s mindenkit a háta mögül előz meg előbb a múlt, aztán az emlékezet, míg végül talán már nem maradhat senki és semmije, melyhez egykor igazán ragaszkodott. S akár egy elszabadult kőhajítás kicsit minden másodpercben elhull szirmok pergő nászaként a dolgok menete. – Émelyítő, ideges hadarás, fogadkozás hallatszik: vallatja önmagát is a Mindenség parázsló-fejű nyílvesszeje. A kegyelem, irgalom, megváltás gyanánt hiába is vagdosná a harmónia-csöndet, akár kétélű kard, mely csak sáfárkodni, kupeckedni tud önző, mohó akaratával is, melyből vétetett.