Tasev Norbert: A BOLDOGÍTÓ TALÁNOK CSENDJE

Ott a kis dombon emelkedő kápolnában, ahol tán két ember is alig fért el, mikor két almásderes Pegazus ló vontatta hintón hoztak téged; hol lázas virágcsokor-erdőt szedegetett össze néhány szorgalmas, serénykedő asszonyi kéz, fáradt margaréták szivárvány-özöne koszorúkba fojtottan feldíszítve – igen! Ott kellett volna kimondani a boldogító, megváltani kész igeneket, melyek csak számunkra jelenthettek igazán valamit, hiszen a Mindenséget tartogatták szent esküvéssel.

Úgy kellett volna akkor akarat, áhítat, megszépítő ábránd – mely egyszerre sóvárgón táplál, fölemészt, de táplál –, mellyel két szerelmes dobbanó szív végül egymásé lehet. Úgy kellett volna kicsit megszöktetni tégedet, mikor hófehér méretes fátyladat ne engedd porba hullani, holdezüst-tiaráddal, s egész életen át elkísérő hűséges oltalom, védelmező harmónia, mely azt üzeni babonázó őzikeszemedben: ,,Téged választottalak társamul!”

– Úgy kellett volna elrendezni – csupán csak közös akarattal – hatlhatatlan Sorsok titkos vágyait, hogy még az egy-Kedves is szentül biztos lehessen a dolgában, és kétség, gyanakvás, megtévesztett kísértés még féletlenül se szakíthassa meg az eleve elrendelés együvé tartozását.

Gazella-szökkenő szárnyaló ugrásokkal kapaszkodtunk volna a repülőre, hogy aztán egy félig lakatlan szubtrópikus, paradicsomi szigeten, hófehér homokágyon szemben a lehunyodni vágyó napkoronggal lüktető szívünkben esküt tenni: Igazra, Jóra, Nemesre, hogy vegye tudomásul a rongyos élet is két emberi, földi csillag bármi is történjék szegénység avagy gazdagság két halhatatlan Mindenség-lélek immár összeforrt az Idők végezetéig.

– Úgy kellett volna kimondani a szív legmélyén lakozó igaz-szót, mintha a legutolsó lenne, mely itt e földön elhangzik: ,,Ha igazán szeretsz, akkor nem számít se Porsche, Ferrari, vagy tetszetős félmillióba is kerülő táska, vagy kacsalábon forgó kastély, mert érzed azt, hogy jobb tartozni valakihez, mint csupán csak luxus árucikként ide-oda csapódni hetediziglen egy életen keresztül.

Szerelmes ösztön-önzéseinket szemedre hiába hányják gyermekeid, később majd unokáid; bőven termő szökőkút igazgyöngyök záporán át sirathatod egy örökkévalóságig, amiért megalkuvó, alkut-kötő és talán kicsit még gyáva is voltál, mert inkább engedtél a jólét, és a gazdagság kiszámítható csalogató hatalmának. – Hosszú, nehézkes útjaink végén talán még egyszer összefutunk, és akkor vallomásra bírom még tebenned egykori aranyló szerelmetes szívedet!