Tasev Norbert: NÉMA ÉV-KOROK KOPOGTATÁSA

Ki emlékszik még a hűséges, baráti kézfogásokra, melyeket hajdanán fű-fickós korunkban egymásnak ajándéka adtunk, mint a megbecsültek lehetséges felnőtt életek zálogát?! Szemeink mellett holló-szülte, tetszetős kis szarkalábak reszketnek, míg kopaszodásnak indult, ritkuló hajúnk is évtizedek sorsfordító próbatételeiről tanúskodik.

Tengeröblök kikötő-vízében habkönnyű Lorelay tünde-alak, kibontja hosszú haját, melyen vízcseppek igazgyöngyök fohászaiként még meg-megremegnek, s babonázó tekintete még tán most is azt üzeni: ,,Ne félj semmitől Édesem! Én majd megmentlek minden galád-komisz bajtól, melyet e áruló Világ reánk szabadít!” – Bilincsbe-zárt szerelmet nem volna szabad rabtartók módján kalitkába záratni, – de meg kellett volna élni közösen a molekulák ösztöneiben is pezsdülő Mindenség és Halhatatlanság örökkévaló, megváltó lényegét.

Így történt hajdanán a tudatos magány kirekesztettsége is; mikor még azt hihettük örök gyerekes, kamaszos kedvvel, hogy közös-fontos dolgainkba az ún. abszolút felnőttek immár sosem szólhatnak bele, hisz az nem rájuk tartozik. S míg úgy ahogy benőtt a fejünk lágya, s egyeseknek gyerekeik születhettek, valahol az a kis ember ott legbelül elbujdosott messzire, és az összezsúfolt hétköznapok mezsgyéjén – félő -, egyre ritkábban hallhatjuk gyerekszájú intelmeit.

A mélyen elrejtezett néma férfikor váratlan-hirtelen kopogtatott, s míg tétován ténferegve önmagunkat gáncsoltuk el a nagybetűs Élet sakktábláin: miszerint mégis merrefelé kellene elindulnunk, vagy épp boldogolnunk boldog-szomorkás éveink rendre megszaporodva sarkukra álltak ha elakartuk nyerni leegyszerűsített módszerek gyanánt a sebezhető bizalmat.