Tasev Norbert: ÖSZTÖNÖK HIEROGLIFÁI

A töprengő agy szinte egyre jobban fárad, amint megpróbálja értelmezve kisillabizálni a homlokba vésett ösztön-hieroglifákat; már régóta butít, nyomorba dönt a totális agymosott káosz, melyben létezni kell. A Lét kicsinyes titkán – félő -, tán még így se lazíthat az ember se lakatot, se zárat. Folytatódó titkokat rejteget a sejtek, molekulák hálózata. Hová merülnek majd el a végső számadó álmodások, melyeket előbb-utóbb ki kellett volna mondani?!

Kifordított szinte Gogoli köpönyegekben nagy férgek falnak alattomban kis férgeket; mint szivacsot az embert oly gyorsan, s hatékonyan átítatja megkötetett, kicsinyes alku-kötelék, felboncolt egyezség, mert ibolyánál – sajnos -, még mindig szívósabb a barátságtalan dudva, tövisek közt félúton rendre gyom-gaz nemcsupán a konyhakert, ahol még az ifjúság méz-nektárt kóstolgatott hajdanán, de már a jelent is szándékosan megbilincselték fensőbbséges hatalmak.

Minden ember sorsához van lakatolva, mert sehol sem találhat bilincs-nyitó mindenes-kulcsot, mely örök hétlakatú zárját végképp kinyithatná; felakasztva csüng egy-egy kisember méltatlan, rest kálváriája, melyre senki sem felelget. – Roppant katafalkot bont a látszatnyi, becsapható hűség is, ha nem lehet biztos az érzéseiben az, kinek minden koron szánva volt.

Hinni kellene, hogy tán a végállomás még jócskán várat magára, csupán csak látszat-pihenői esnek túlzottan is messzire; elvert, hontalan verébként, mint egyfajta különös iránytű néhány ismerős, vagy barát tán még elkísér. Jó volna úgy átkelni az Üveghegyen, tágas Óperencián, hogy az ember biztos tudatban is tudja még vissza fog térni! – Előbb-utóbb, ha nem vigyázunk mindannyian leszédülhetünk a tátongó Nincsbe!