Tasev Norbert: A LÁTÓ VAKOK KORA

Az ember mostan csupán csak lép egyet-egyet előre, igaz háló nélkül csupán egy szál kötélen; kilengő egyensúlyára ritkán ügyel – kiszámított manipulatív mozdulataiban még hallgatja hogyan kattannak agyában a fogaskerekek, a lépések törtető késztetései, akár a tömbösített nyugalom.

Talán álmában kellene gyakorolnia a valóság látszatait, ami még kézzel fogható. Protézises fogsora csikorgatva mohón inkább enne rántott húst, vagy halas flekkent szálkamentesen.

Az ember talán sosem lesz annyira lent, mint éppen mostanság, és sosem lesz képes elérni egy bizonyos szintközépi színvonalat, mert soványka fizetéséből rendre csupán adósságait fizetheti örökkévalón, szüntelen. – Kortársaik látó színvakok; tán még azt sem igen akarják meglátni, s észre venni, amit szemük elé vetít teleobjektívével a Jelen. Elásott mentségeit maga így gyártja s bűntudatként hordja. Mindennapok semmiségeit is egyre veszettebbül megbámulják alapból agymosott vadbunkó-idióták.

Nevenincs kígyók kanyarognak szüntelen lábaik alatt, mert trónfosztó üresség, és tudattalan közöny ma éppen úgy kikaparna egymás szemét is, mert megteheti, hogy büntetlen marad minden vétsége; gólyalábakon kopogtatnak fejük felett az elmúlt mihaszna évek, mert a soványka életet rendre visszaszámolja a megszületés.

A rossz lelkiismeret díszleteit tologatják szemeik előtt, mert muszáj körül állványozni hamiskodó beszéd-ígéretekkel a tett és akarat vásznait. Jó volna csak néhanapján hatástalanítani a szándékolt gonoszság-csírákat is!