Tasev Norbert: A HOMOKÓRA MINDEN ESETBEN VISSZASZÁMLÁL

Mai éji órán merengve, a vak, bizonytalan ösztön szárnyait keresve felszálltam emlékeim hullámvasútjára; keringtem körbe-körbe egykedvű spirálisan, miközben csikorgó, elmulasztott szétszórt sóhajok közt félúton örök-neveket kerestem, kik egykoron még mellettem voltak. A némán maradt, örök eldöntendő kérdésekre sosem jött válasz: ki kit választ az üvegszilánk-szerelmek kicsinyes skálázatán, s hogy vajon piros vagy épp feketepontot érhet-e egy-egy meghitt, beteljesültnek becézett flört-pillanat?!

Valahol titkon tán már agyamban is veszettül dobol egy figyelmeztető csengőhang: ,,Ébredj a valóra, mert – meglehet -, másnap már kereshetsz magadnak más elszánt, félkegyelmű ismerős-barátokat, kik még sírodig sem kísérnek!” – Jó volna néminemű biztató, megvigasztaló biztatás a hosszú utazások előtt, melyekre főként akkor készülök, ha a kétséges varázsszavak, vagy széptevések is éppen úgy megvezetve kisemmiznek, akárcsak a jólcsengő ígéretek. Tán jobb lett volna mindent az álmok homokórájába zárni bilincsesen, mert az idő érvényesen – el sem hiszem -, visszaszámlál, visszapereg.

Az egyhangúság tudatos ritmusába még hangzatos jótéteményeket préselnek félúton bele; mert akárcsak egy-egy ócska, váratlan hurrikán-vihar előbb-utóbb fejem kelett is kopogtat immár a visszafordíthatatlan, csontropogtató öregség, ami – kár is tagadni -, egyfajta társadalmilag még nem kimondott hasznavehetetlenség, amikor az emberre még a kutya se kíváncsi. Kicsinyes manipulációkben megfogant torz-tekintetű Világ csikorgó daccal, lehajtott fejjel inkább lelkemben maradok szabad akarat, ha másként már nem lehet!