Tasev Norbert: A Szaggatott Csend Ritmusai

Talán mindegy is volt már: a lépések kiszámítható bizonyossága, mint régi szerelmek idült lábnyoma, melyet homokba rajzolt valaha az óceán. Sikongó üvegcserepeket tört ripityára a múlt. Korholások, szitok-szavak, csúnya-beszédek vész-terhes tömege sem lehet már elégtétel, vagy jogos visszavagás a biztos megváltó megbocsátás felé; mert odabent az összezavart, sebzett-Lélek mélyén már csörren a virágcserép újfent apró darabokra törik, s nincsen már evilági, masszívnak kikiáltott ragasztóanyag, mely a milliónál is több darabkát összeilleszthetné.

Hát így alakul a Minden; visszhangos csendből sem szólít immár a Kedves dédelgető, babusgató hangja. Szaggatott ritmusú némaság járja ritmustalan kötéltáncait, mert a jelenidő tikkadt hullám-morajlásainak is üstdob-ritmusa dobol a süket fülekben. Miért létezik, hogy minden örökérvényűnek hitt pillanat kivárhatatlan végű, és hiperaktív-nyughatatlan?! – A Nirvána-semmi egyre sodródó eseménnyé mintha csak éppen a jelenkori percekben tetőzne kristálytisztán. Kiáltó, acsarkodni kész ordas-torkokban robbani kész mini-atombombák módszerével a felgyülemlő farkas-üvöltés.

Vállakig nyújtózkodik kedvére a fürtöskedvű félelem, akárcsak a Cassandra-illatú baljóslat. Sokhúrú sikolyok függeszkednek, majd érnek meg zamatos, lédús kedvvel, akár egy-két fürt dús-nektárú szőlőszem. Az embert körbekerítő masszív-szilárd hatótávolságú börtönfalak egyre kilátástalanabbak, szabadulás belőlük végképp nem is létezik.