Tasev Norbert: Mondatpályák Hagyatéka

A vihar magja tegnap szétszálazta egyenként sz ikrásodott napfény mézcseppjeit; csillogott benne minden megtört, magára hagyott emlék. A belső világosságtól a benti nyálkás meztelencsigabőr sem lehet immár sugárzóbb, vagy fényesebb, legfeljebb csupán csak tapadósabb. A kikészített, fáradékony test két végpontján még titkon megfeszül, mert hallgat a beszédben a semmitmondó szó is. Miért szükséges mostanság szinte már tüntetőn szándékosan elhagyni előbb a józan ész s aztán a gondolkodó értelem partját, ha már más aligha érvényesül?!

Mert már a kutya se akarhat tisztességes sakkjátszmákban, mondatpályákon siklani, inkább könnyebbik, megvesztegethetőbb göröngyös utat választja, alamuszi kereszteződések cifra kitüremkedéseit; a képtelen tömörségű összetett mondatok is feleslegességszámba mennek. Magukra hagytak bennüket a tétova ujjak láncolatlanságai is, mert megtudták, hogy csupán csak kivitelezettekhez szabad kötődni, míg az egyszerű átlagot is letojják.

Mielőtt még bármit is kérdezhetne az, kinek igazándiból az eldöntendő válaszokat szánták nyugtalanít az ősi válasz; mert aki most még a legtöbbet tudhatja már jó ideje szándékosan cinkos is egyben és néma. A lélek mélyén egyre nő a sunyító, tunya üresség-foszlány.