Tasev Norbert: Berozsdált Kulcsok, Zárt Lelkek

Az ember – mégha vigyázva igyekszik ügyelni is -, nappalok s éjszakák tetovált fekete-sávjait hordja; észleli majd nyomtalan visszahull a nesztelen lopakodás paradicsomába, hogy újfent kicsit láthatatlan vagy épp megnevezhetetlen maradjon fél-inkognitóban. A meghatározhatatlanság totális káosza most még egyre inkább a tudatos hétköznapok részévé igyekszik válni, de már nem sokáig.

Azt embert most egyre inkább körbe állják a görbe, vallató tükrök, melyek a felszínes, semmitmondó exibicionistaság hitvány kultuszát még trenden s divatban tartják. Ha kell ha nem állandósított jelleggel bőbeszédű, locska zsivaj gomolyog. A Lét – sokszor -, azért is nyűgös, bírhatatlan Egy, mert a tudatos feledés pókhálója kerítené körbe. A mozgalmas, kifordult évtized is inkább kardpengét hegyez, atombombát edz; kioldó, piros gombokra, akár zárójelek csattanó csapdájára senki sem emlékezett, tán nem is igazán gondolt.

Csupán csak a gyanakvás, az ősi gyanú őgyeleg még hosszan, mint aki titkon megállt a kihalt, szemétkupac-kapualjban; egy-egy kripta-szagú tespedő árnyék még vissza-visszanéz. Mert az élet játéka mintha már a születés sakktábláján rendeződve lenne, s a rángatható szalmabábúk csak ide-oda függeszkednének az Idő húrjai között, amit még nem érthetnek meg.

Az ember egyre inkább magába-zártnak megmarad, mert pontosan tudja odakint a Világban – félő -, képzettséggel, szakmai tudással se biztos, hogy vinné bármire is, pedig tudhatja: de jó is volna magáról végképp lerázni minden felesleges rabigát, de berozsdált kulcsait a lelke sem nyithatja ki bármikor.