Tasev Norbert: KANIBÁL-NEVETÉSEK A PÓRUSOK KÖZT

Két kezem közt félúton még – meglehet -, kifröccsen az a bizonyos feneketlen-képű, tartós undor, mint amikor tetszetősen megnövekedett krumpliágyások smaragd-leveleiről bogarakat szedeget össze a szorgos, serénykedni vágyó türelem, hogy a terméssel több gond – remélhetőleg -, már ne is legyen. Mintha csúszós, közszemlére bocsátott meztelencsiga-testek lennének, mintha nem akarnák felfogni, hogy nekik is megvolna a maguk helye a természet körforgásszerű rendjében, mint az ökoszisztémák ranglétráján.

Dologtalan, szikrázó fehérségben köszöntenek most reánk e kánikulai nappalok; fekete kanibál-nevetés hallatszik meglepően közelről, mintha mohón éhező farkasok vonyítása lenne, akik nem félnek se vadászok olcsó haragtartásától, sem villámló botok rettenetétől. – Féktelen csapongások egyetemes kora, akár azáradások próbája, mintha befecskendezni akarná magát az ember legkisebb, szinte mikró milliméternyi pólusaiba, ahonnét már nincs menekvés, de – igaz -, megváltás is alig.

Mert pórusok közt még óhatatlanul bujkál, s titkon óvakodva menekül valami benső félrevert emlék, menedék: távlatok nélküli szemek függeszkedése a bizonytalan jövő felé. Az ember szinte minduntalan próbálgatná a tunya közöny idegvégződéseit, szívén jótékony infarktusos-árnyak fészkelődnek gazdagon, míg egyelőre kisnyugdíjban részesül. Mák fogságából aligha lesz semmi sem, mert valami rendre meggátolja s nem hagyja immár érvényesedni az egyszerű cselekvőképességet sem, ami pedig nem ártana, ha még bő húsz egynehány évig folytatódni tudna!