Miközben írok, egy kicsit megszűnik körülöttem a külvilág. Olyankor képes vagyok a bennem lapuló érzéseket, félelmeket, szorongásokat is anélkül kimondani, hogy egy megbízható jóbarátom vagy egy rám fókuszáló pszichológus előtt nyílnék meg. Pedig az előbbi kettő akár lehetne egy és ugyanaz a személy, esetemben a feleségem. Mikor mindez először eszembe jutott, félve röhögtem fel, mert beugrott, hogy Ő még nem is tudja, hol tartok a sztorival. Viszont amikor elkészültem a nagy művel, akkor először neki mutattam meg, mert kíváncsi voltam, ugyan milyen gondolatai támadnak majd, ha belelapoz. Azt hiszem, jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó… Hogy mit mondott? Lehet, hogy szemétség, de azt most nem árulom el. Lehet, hogy az volt a reakciója, hogy kicsim, végül is nem olyan rossz ez, és mégiscsak jobb, mintha a kocsmában töltötted volna az időt.