Borbíró Klára: A sonka

A sonka

Huba a nap végeztével lejelentkezett az irodában. Futólag válaszolgatott a munkatársai kérdéseire, de gondolatai már otthon jártak.
Jegyvizsgálóként dolgozott a GYSEV-nél, a Sopron ‒ Budapest forda vonalon. A munka könnyű volt. Édesapjától örökölte meg, amikor az késsel az oldalában végezte a szokásos szombat esti kocsmai verekedések egyikén.

Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mennyire félt az első napon. Azt hitte, a férfiak életénél nincs keményebb. Mekkorát tévedett!
Apró gyermek kora óta, ameddig csak vissza tudott emlékezni, minden télen, még újév előtt levágták a moslékon nevelt hatalmas disznójukat. Az állatból készült finomságok a füstölőből rendre átvándoroltak a padlás rudjaira. Talán a disznóvágás és feldolgozás volt az egyetlen munka, amit édesapja otthon elvégzett. Persze sokat volt távol, és havonta szépen leszámolta a fizetését a nagyasztal szélére. Ám más dolga nemigen akadt.

Négyen éltek az öreg vályogházban: apja és anyja az egyik, míg Huba nagyanyjával a másik szobát foglalta el. A fiú nem tudott olyan korán kelni, hogy a két asszony talpon ne lett volna. Mostak, főztek, tésztát dagasztottak, vagy éppen a darabka földjükből próbálták a legtöbbet kicsikarni. Egész estig megállás nélkül folyt a munka oly derűvel, hogy amíg nem próbálta, Huba könnyed szórakozásnak vélte az egészet.

Télen szabadidejének nagy részét a padláson töltötte. Két dolgot szeretett igazán: a füstölt hús illatát és olvasni. A hét első három-négy napja a mennyországot jelentették a számára.
Hétfőnként kis húzós kocsiján, amire nagyon büszke volt, iskolás cuccai mellett hazahúzta a négy kölcsönkönyvet; a maximumot, amit egy hétre engedélyezett a könyvtár. Sosem tudta kivárni, míg hazaér: az út szélén poroszkálva rendszerint kiolvasta az egyiket. Később átkozta magát, amiért így a hét teljes második felét várakozással kellett töltenie. Hanem az első napokban sietve végzett a teendőivel, és már be is vackolta magát báránybundával bélelt kuckójába az aznapi olvasmányával.

Ha megéhezett, bátran törhetett magának a kolbászokból. Kenyeret, sajtot ugyancsak kerített mellé. Ám a sonkához nem nyúlhatott.
‒ A sonka az édesapádé. Ő keresi a pénzt ‒ visszhangzott Huba fülében az asszonyok intő hangja, ahányszor csak vágyakozva feltekintett rá.
Úgy képzelte, a sonkánál ízletesebb semmi sem lehet a földön.
Majd, ha felnőtt leszek, biztatta magát ilyenkor, én is keresek pénzt. Akkor édesapa ad majd belőle.
Az, hogy ez a két rendkívüli munkabírású asszony így felnézett az apjára, félisteni magasságokba emelte szemében a férfit.

Huba kedvelte a hiedelemvilágokat idéző történeteket, az ilyen szavakat azokból kölcsönözte. A könyvtárban a néni a nagy olvasószemüvege mögül gyakran nézett rá bársonyos mosolyával.
‒ Nézd csak, mit találtam neked az új szállítmányban! ‒ Ilyenkor mindig egy, a számára addig ismeretlen nép mondakörébe kóstolhatott bele, vagy kedvenc hősei újabb kalandjairól olvashatott.
Mit sem sejtett a kisvárosi iskolák költségvetéséről, így nem gondolt a feltűnően sűrű könyvszállítmánnyal sem. Az igazság csak évekkel később derült ki számára, amikor a könyvtárosnő halálát követően egy láda érkezett a házukhoz, tele könyvvel. A kísérőlevélből tudta meg, hogy a mitológiai könyveket mind az asszony vásárolta a könyvtár legkedvesebb tagjának. Nem illethetnének mást, csakis Hubát.
A fiú nagy becsben tartotta a nem is oly kicsiny könyvtárát. Amikor nagyanyja meglátta a frissen ácsolt polcon a tudós írásokat, egy másfajta büszkeség jelent meg öreg szemében.
‒ Nem akármilyen gyerek az én unokám! ‒ mondogatta attól kezdve. ‒ Meglátod, Gizikém, Terusom, Julcsikám! Sokra viszi még az életben.

De az álomnak vége szakadt édesapja halálával. Az asszonyok összedugták fejüket. És összedughatták másokkal is, mert a temetés után, a tor alatt, két vasutas hívta félre Hubát. Ő az anyjára pillantott, az kétségbeesetten bólintott. Hát ment a férfiakkal.
‒ Anyád hiába járt munka után ‒ kezdett bele az egyik részvéttel teli hangon, ámde tárgyilagosan. ‒ A családodnak pénz kell. A szakszervezet fenntartja édesapád helyét a számodra, ha egy héten belül munkába állsz.
‒ Akkor nem fejezhetem be az iskolát. Egy hónap múlva végeztem volna a polgárival ‒ mondta Huba csalódottan.
‒ A vizsgáidat ‒ szólt most a másik vasutas ‒ a héten lerakhatod.
Huba ekkor kezdett képet alkotni a szakszervezet erejéről.

A munkába hamar beletanult. Nem szerette, viszont nem okozott nehézséget a számára. Időnként éppúgy ellátogatott a fiúkkal a kocsmába, mint hajdan az édesapja. Fizetett néhány kört, ha rákerült a sor, de még így is több pénzt számolt le az asztalra fizetésnapon, mint az öreg a legjobb időkben. A munka mellett ugyanúgy elvégezte azokat a teendőket, amelyek a tanulás mellett vártak rá. Az asszonyok szívesen vették a segítséget. A sonkából ezzel szemben továbbra sem voltak hajlandóak enni.

– A sonka a pénzkeresőé ‒ tiltakoztak ellentmondást nem tűrően. Huba akkor már tudta, a nők keményebbek az apjánál. Többre tartotta őket annál, semhogy szembe szálljon az akaratukkal.
Felettesei elismeréssel szóltak a képességeiről, és már pletykák keringtek a beiskolázásáról. De ez valahogy évről évre elmaradt. Tudta jól az okát, bár eleinte nehezen akarta elhinni.
Az történt, hogy az élete ötödik vasutas bálján szemet vetett rá a helyi igazgatóság egy magas rangú tisztjének leánya, ám Huba kikosarazta őt. Meglehetősen jól ismerte a lányt. Bájos szépsége nem tudta ellensúlyozni fellengzős modorát. Úgy gyűjtötte a férfiskalpokat, mint más lányok a képeslapot. Nagyvonalúan bánt a fiúkkal, és amikor rájuk unt, mindig kijárta számukra apukánál az előrelépés lehetőségét. Így kerültek mások iskolába, és még véletlenül sem Huba.

Felkereste hát a fiú a szakszervezet vezetőit, talán az ő közbenjárásukra történik valami. Ők ugyan segítséget nem ígértek, ellenben beszavazták maguk közé.
Érezte, hogy az otthoniak többre becsülik, mint valaha is az édesapját. Hiába ért egyre kevesebbet a pénz, amit hazavitt, hiába éltek egyre csendesebben, anyja és nagyanyja mind büszkébbek lettek rá. Egyetlen téren voltak csak elégedetlenek: nagyon várták, hogy asszonyt vigyen a házhoz.
‒ Eljön annak az ideje ‒ mondogatta erre.
‒ Nem sok időm maradt a várakozásra ‒ felelte ekkor nagyanyja. De ő tudta, hogy ez csupán lélektani hadviselés.

Huba aznap a munka után sietett volna haza, de barátja a szakszervezetből megsúgta: ez az a nap. Ma kell elmenniük a kocsmába meglovagolni a munkások keserűségét. Ütni a vasat, amíg karddá nem válik. A kilátástalanságból kovácsolt fegyver félelmetességével esélyük nyílik egy olyan sztrájkra, amely elhozhatja az emberibb életet. Ezerszer átbeszélték már a gyűléseken ennek láncolatát.
A kocsma félhomályában a társak bánata, valamint az elfogyasztott alkohol mélyebbre döfték a munkában megfáradt férfiak szívében hordozott töviseket. A lázító eszmék fogékony közönségre leltek. Huba a falnak támaszkodva figyelt és tanult. Az agitátor mintha minden emberhez egyenként szólt volna. Világos érvei meggyökereztek a vendégek elméjében. Elkeseredésük formát, haragjuk célpontot nyert.

Ekkor egy asszony és kislánya lépett be a kocsmába. A lányka megállt egy férfi előtt, és szívhez szóló hangon kérlelni kezdte. Az asszony, ölén másik gyermekével, karon ragadta a kapatos embert. Vonszolta volna kifelé.
Huba szeme előtt megjelent a padlásuk képe. Hirtelen megértette gyermekkora legfájóbb tilalmát. A sonka a pénzkeresőé. Hiába volt apja a leghitványabb ember a családban, valamije volt, ami a többieknek nem. És ez a valami most az övé. A sztrájkjog. Igen, ő sztrájkolhat, de az asszonyok mire mennének vele? Nem sütnék meg a saját kenyerüket? Nem takarítanák be a télire való burgonyát?

Ha Huba és a hozzá hasonlók beszüntetik a szállítmányozást, a gyári munkások a termelést, a hivatalnokok az ügyek intézését, arra odafigyelnek. Huba hatalmat kapott. Lehetőséget, hogy változtasson a sorsukon.
Attól a naptól kezdve Huba számára a sonka többet jelentett a sertés legfinomabb részénél. A sonka egyé vált a hatalom felelősségével.