Ferencz Vicus: Desperatio

Ferencz Vicus: Desperatio - Írók és Olvasók

Desperatio

Veronikát sokadszorra vettük fel az osztályra.

Ismertük kórtörténetét, életének szakaszait, és nyomon követhettük állapotának lassú, de látható hanyatlását. A daganatos betegség alattomos szörnyként rágta át magát a szövetek hálóján, és rombolta le az egészséges sejtek hatékony munkáját. Ott voltunk az első tüneteknél, a diagnosztikus vizsgálatok elvégzésénél, és együtt vártuk a szövettani eredmények már előre sejthető lesújtó híreit.

Operáltuk, kezeltük, trafóztuk, és próbáltuk állhatatosságát, kitartását képzeletbeli sziklába vájni és garantálni, megőrizni az örökkévalóságnak.

Veronika szakmabéli volt, negyven évig dolgozott a neuropszichiátria osztályán, és ha nem is  ezekkel a kórképekkel találkozott, mint amin ő maga most keresztül kényszerült vergődni, nővéri munkájának emléke, hivatástudata , szellemisége  áthatotta jelen szemléletét is.

Ma is ott ült a felvételi pulttal szemközti műanyag székek egyikén amikor elhaladtam mellette.

–Megint hozzánk? – kérdezem elhalóan.

–Igen, a szakrendelés most küldött fel. Vérzek – válaszolja rezignált nyugalommal a száraz tényeket.

Megtanulta a helyzetet kellő higgadtsággal kezelni, de nem láttam mi zajlik vajon odabenn, a gondolatai mélyén, a rezzenéstelen álarc mögött, melyet a mindennapok véstek az arca elé. És vajon mire gondol odahaza, az elalvás előtti pillanatokban.

Hamarosan már a nővér pultnál találkoztunk, kezében gyűrögette a dokumentációját, és türelemmel várta, hogy foglalkozni tudjunk vele. Nem sietett sehova, nem várt csodákat, nem követelőzött. Elfoglalta a helyét a kórteremben, lassan kipakolta a holmiját. Rutinosan mozgott, ismert minden ágyat, minden éjjeliszekrényt -hiszen szinte mindegyikben megfordult már, – tudta melyik szoba hűvösebb, vagy melyikből szebb a kilátás.

–Látom megint nem sikerült a tengerre néző lakosztályt megszereznem – viccelődött fanyar mosollyal az arcán amikor megérkeztem hozzá, hogy vért vegyek és kanült fixáljak a karjába.

–Hiszen tudja jól, hogy az mindig a nászutasoké – kacsintottam vissza rá, és próbáltam elrejteni keserűségem.  Rám nevetett, és örültem, hogy jól vette a poént. Karjait csontsoványra sorvasztotta a kór, pergamen szerű bőrét óvatosan simítottam végig a vattabucival. Nem szisszent fel amikor a tűt a vénájába szúrtam.

–Hamarosan vizitelünk Veronika- néztem vissza az ajtóból, és pár pillanatig rajta tartottam a tekintetem. Törékeny alakja elveszett a hófehér ágynemű között. Ősz haja, jégkék szeme, sápadt, anémiás bőre teljesen beleveszett a párnába.

A vizit nagy lendülettel perdült be a szobába, az orvosi kar, főorvos úr, a főnővér, és mi, az osztály rendíthetetlen kiskatonái, a nővérek. Körbe álltuk az ágyat, fölé magasodtunk, és minden szem Veronikára szegeződött.

–Hogy van kedves ? – szólította meg a főorvos úr, és 185 centi magasból szeretetet sugárzott a betege felé. Hangjából gondoskodás áradt, meleg barna szemei bizalmat sugároztak, de Veronika már tapasztalatból tudta, hogy jó kezekben van itt.

–Hát, megvagyok főorvos úr. Voltam ugyan már ennél kicsattanóbb formában is, de hetvennyolc évesen már be kell érni kevesebbel is. Azt azonban nem bánnám, ha ez a folyamatos vérzés megszűnne.

Katéterére mutatott, és egyértelmű volt mire céloz.

–Igen, megértem – válaszolt az orvos, és a lázlapra pillantott.

– Látom a laboreredményeit is. Holnap vissza pótoljuk kicsit a veszteségeket, rendben?

–Köszönöm- mosolygott Veronika, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez mindössze eseti megoldás.

–És mi a helyzet az onkológiai státuszával? Hol tart a kemoterápiával?

– Pallady doktor végtelenül segítőkész volt, mindent átbeszéltünk a legutóbb – Veronika hangja kicsit megremegett, – december 4-én kell visszamennem hozzá, és addig el kell döntenem, mit szeretnék.

Volt ebben a mondatban valami sejtelmes, valami a hanglejtésében, ami előrevetítette, hogy a válasza nemleges lesz.

A főorvos úr a kezembe nyomta a betegdokumentációt, és az idős hölgyre koncentrált.

–Mit gondol, hogy legyen tovább? Szeretné vállalni a hosszú távú kezelést?

Veronika kicsit feljebb tornázta magát az ágyban és végignézett rajtunk.

–Nézze főorvos úr, -kezdett a monológjába- minden tiszteletem az önöké, hálával és köszönettel tartozom mindenkinek, aki az állapotomban segíteni szeretne. Bár nem vagyok már fiatal, hál istennek még dolgoznak a kis szürke sejtek a kupámban. A memóriám egy kicsit kopottas, de azért még emlékszem, hogy valamikor magam is ott álltam, az ágy szélénél, ahol most önök, a betegekkel szemben.

Szünetet tartott, és hirtelen egy kicsit, egy pillanatra mintha szerepet cseréltünk volna. Újra fiatalnak láttam, decens egyenes hátú nővérnek, aki makulátlan egyenruháját végig simítva asszisztál orvosainak, vezeti a vizitet, tanítgatja az új nemzedéket, és gyógyít ápol, gondoz. Most pedig, itt fekszik az ágyban, hálóingben, betegen, kiszolgáltatottan és már csak az emlékeiben él az a szerep. Megrendítő volt.

–Meghallgattam több véleményt, mindent figyelembe vettem, megköszönöm a támogatást, a segítséget és a tenni akarást az ügyemben, de igyekszem reálisan látni, és az ösztöneimre hallgatni. Hetvennyolc éves vagyok főorvos úr, és azt hiszem elfogadom, hogy van, amikor nem-et kell mondani. Úgy érzem, a kemoterápia sem javítja a hosszú távú kilátásaimat, és attól tartok csak az életminőségem romlana.  Gyenge vagyok, elfáradtam, és nem érzek magamban elég erőt ehhez a végső küzdelemhez. Tíz évvel ezelőtt még… talán. De ma már, azt hiszem elfogytak a perspektíváim.

Fejét lehajtotta, vonásai megrándultak. Nem mondta ki, de éreztük, búcsúzik.

–Megértem Veronika- válaszolt határozottan főorvos úr, és hangjában megerősítés bujkált. Nem akarta meggyőzni a betegét arról, amiben ő maga már egyértelműen döntést hozott.

–Talán csak a sugárterápiát fontolja meg, az nem olyan jellegű megterhelés a szervezetének, és a jelenlegi vérzéses helyzeten is segítene.  Mit gondol, az még járható út lenne?

Veronika újra felemelte a tekintetét, és most először “vallomása” során szeme könnybe lábadt, arcán fájdalom tükröződött.

–Sajnos a bejárást abban az esetben sem tudnám megoldani. Egyedül maradtam főorvos úr, nincs családom. Egyetlen fiam, ötvenegy éves és krónikus alkoholbeteg, jelenleg is a pszichiátriai osztály rehabilitációs részlegén fekszik. Már több hónapja próbál egy addiktológiai programba beilleszkedni, és csak bízni tudok benne, hogy sikerrel jár. De nincs abban a helyzetben, hogy nekem segíthessen, nincs családja, nem nősült meg soha, nem született unokám.

Veronika szavai végtelen szomorúságot közvetítettek, és mi csüggedten hallgattuk.

–Esetleg bent fekvéssel is meg lehet oldani az irradiációt, Pallady doktor biztosan tud segíteni. Beszélek vele, ha szeretné – ajánlotta fel a főorvos úr.

–Köszönöm, köszönöm- Veronika szavai hálát sugalltak, vonásai ellágyultak a törődés és támogatás felajánlása nyomán. Oly kevésszer volt része ilyesmiben az életében, hogy hatalmas kincset ért, értéke nem volt földi javakban mérhető.

–Nagyon jó lenne, és vállalnám is, de sajnos fiamnak jövő hónap elején telik le a rehabilitációs program és el kell hagynia a kórházat. S bár minden segítséget megkap a szakemberektől, én sajnos már nem nagyon bízom benne. Ha nincs hova mennie, távollétemben attól tartok akár az ajtót is betöri, ha nincs más lehetősége. Sajnos volt már rá példa, így nem hagyhatom itt az otthonom felügyelet nélkül, mert nem tudhatom mire jövök haza.

Egy pillanatra megállt az idő. Álltunk ott, körben, a maszkok alatt arcunkra fagyott együttérzéssel. A döbbenet, a hallottak mérhetetlen kínja, és az élet valódisága, könyörtelen igazsága, ránk telepedett mint a novemberi köd a völgy fölé. Fátyolos tekintetünk néha összekapaszkodott, a részvét, és sajnálat könnyei csillogtak a szemünkben. Aztán szinte szégyenkezve sütöttük le pillantásunkat, a tehetetlenség és kilátástalanság szele legyintette meg az arcunkat, és taszított minket szomorúságba.

–Hát, igen – folytatta Veronika megtörve a pillanat dermedtségét- így van ez doktoraim. A sors fintora és szeszélye, hogy  hosszú éveken át dolgoztam ilyen jellegű osztályon, ismerem e kórkép minden aspektusát, megjelenési formáját, kiváltó okait, pszichológiáját, és valami “freud-i” törvényszerűség szerint engem is utolér,nem tudtam megelőzni. Sorsunk sokféle. Van, hogy változtathatunk rajta, és van, hogy az változtat meg minket. És a leggyakrabban megváltoztathatatlan és eleve elrendelt, és csak sodródunk az árral.

Mély csendbe burkolóztunk, szavai még hosszan lógtak a levegőben, mint egy magára hagyott felkiáltójel. Senki nem tudott mit mondani, nem voltak szavak, melyek kifejezhették volna érzéseinket, melyet helyénvalónak tarthattunk volna. Csak a néma csend tükrözte Veronika fájdalmát, melyet ebben a pillanatban  mindenannyian átéreztünk, és osztoztunk benne.

Pár nap múlva, miután az aktuális probléma megoldódott, hazaengedhettük.

Míg a betegszállítókra várt, bementem segíteni összepakolni a holmiját. Roskatagon üldögélt az ágy szélén, és a papírjait böngészte.

– Zárójelentésével háziorvosánál jelentkezzen. További terápia céljából a területileg illetékes onkológiát a megbeszélt időpontban keresse fel.

Szakszerű javaslatok, protokolláris teendők.

Veronika arcára néztem és ő vissza pillantott.

Tudtam, nem fog elmenni…

* reménytelenség

Ismertük kórtörténetét, életének szakaszait, és nyomon követhettük állapotának lassú, de látható hanyatlását. A daganatos betegség alattomos szörnyként rágta át magát a szövetek hálóján, és rombolta le az egészséges sejtek hatékony munkáját. Ott voltunk az első tüneteknél, a diagnosztikus vizsgálatok elvégzésénél, és együtt vártuk a szövettani eredmények már előre sejthető lesújtó híreit.

Operáltuk, kezeltük, trafóztuk, és próbáltuk állhatatosságát, kitartását képzeletbeli sziklába vájni és garantálni, megőrizni az örökkévalóságnak.

Veronika szakmabéli volt, negyven évig dolgozott a neuropszichiátria osztályán, és ha nem is  ezekkel a kórképekkel találkozott, mint amin ő maga most keresztül kényszerült vergődni, nővéri munkájának emléke, hivatástudata , szellemisége  áthatotta jelen szemléletét is. 

Ma is ott ült a felvételi pulttal szemközti műanyag székek egyikén amikor elhaladtam mellette.

–Megint hozzánk? – kérdezem elhalóan.

–Igen, a szakrendelés most küldött fel. Vérzek – válaszolja rezignált nyugalommal a száraz tényeket.

Megtanulta a helyzetet kellő higgadtsággal kezelni, de nem láttam mi zajlik vajon odabenn, a gondolatai mélyén, a rezzenéstelen álarc mögött, melyet a mindennapok véstek az arca elé. És vajon mire gondol odahaza, az elalvás előtti pillanatokban.

Hamarosan már a nővér pultnál találkoztunk, kezében gyűrögette a dokumentációját, és türelemmel várta, hogy foglalkozni tudjunk vele. Nem sietett sehova, nem várt csodákat, nem követelőzött. Elfoglalta a helyét a kórteremben, lassan kipakolta a holmiját. Rutinosan mozgott, ismert minden ágyat, minden éjjeliszekrényt -hiszen szinte mindegyikben megfordult már, – tudta melyik szoba hűvösebb, vagy melyikből szebb a kilátás.

–Látom megint nem sikerült a tengerre néző lakosztályt megszereznem – viccelődött fanyar mosollyal az arcán amikor megérkeztem hozzá, hogy vért vegyek és kanült fixáljak a karjába.

–Hiszen tudja jól, hogy az mindig a nászutasoké – kacsintottam vissza rá, és próbáltam elrejteni keserűségem.  Rám nevetett, és örültem, hogy jól vette a poént. Karjait csontsoványra sorvasztotta a kór, pergamen szerű bőrét óvatosan simítottam végig a vattabucival. Nem szisszent fel amikor a tűt a vénájába szúrtam.

–Hamarosan vizitelünk Veronika- néztem vissza az ajtóból, és pár pillanatig rajta tartottam a tekintetem. Törékeny alakja elveszett a hófehér ágynemű között. Ősz haja, jégkék szeme, sápadt, anémiás bőre teljesen beleveszett a párnába.

A vizit nagy lendülettel perdült be a szobába, az orvosi kar, főorvos úr, a főnővér, és mi, az osztály rendíthetetlen kiskatonái, a nővérek. Körbe álltuk az ágyat, fölé magasodtunk, és minden szem Veronikára szegeződött.

–Hogy van kedves ? – szólította meg a főorvos úr, és 185 centi magasból szeretetet sugárzott a betege felé. Hangjából gondoskodás áradt, meleg barna szemei bizalmat sugároztak, de Veronika már tapasztalatból tudta, hogy jó kezekben van itt.

–Hát, megvagyok főorvos úr. Voltam ugyan már ennél kicsattanóbb formában is, de hetvennyolc évesen már be kell érni kevesebbel is. Azt azonban nem bánnám, ha ez a folyamatos vérzés megszűnne.

Katéterére mutatott, és egyértelmű volt mire céloz.

–Igen, megértem – válaszolt az orvos, és a lázlapra pillantott.

– Látom a laboreredményeit is. Holnap vissza pótoljuk kicsit a veszteségeket, rendben? 

–Köszönöm- mosolygott Veronika, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez mindössze eseti megoldás.

–És mi a helyzet az onkológiai státuszával? Hol tart a kemoterápiával?

– Pallady doktor végtelenül segítőkész volt, mindent átbeszéltünk a legutóbb – Veronika hangja kicsit megremegett, – december 4-én kell visszamennem hozzá, és addig el kell döntenem, mit szeretnék.

Volt ebben a mondatban valami sejtelmes, valami a hanglejtésében, ami előrevetítette, hogy a válasza nemleges lesz. 

A főorvos úr a kezembe nyomta a betegdokumentációt, és az idős hölgyre koncentrált.

–Mit gondol, hogy legyen tovább? Szeretné vállalni a hosszú távú kezelést?

Veronika kicsit feljebb tornázta magát az ágyban és végignézett rajtunk.

–Nézze főorvos úr, -kezdett a monológjába- minden tiszteletem az önöké, hálával és köszönettel tartozom mindenkinek, aki az állapotomban segíteni szeretne. Bár nem vagyok már fiatal, hál istennek még dolgoznak a kis szürke sejtek a kupámban. A memóriám egy kicsit kopottas, de azért még emlékszem, hogy valamikor magam is ott álltam, az ágy szélénél, ahol most önök, a betegekkel szemben.

Szünetet tartott, és hirtelen egy kicsit, egy pillanatra mintha szerepet cseréltünk volna. Újra fiatalnak láttam, decens egyenes hátú nővérnek, aki makulátlan egyenruháját végig simítva asszisztál orvosainak, vezeti a vizitet, tanítgatja az új nemzedéket, és gyógyít ápol, gondoz. Most pedig, itt fekszik az ágyban, hálóingben, betegen, kiszolgáltatottan és már csak az emlékeiben él az a szerep. Megrendítő volt.

–Meghallgattam több véleményt, mindent figyelembe vettem, megköszönöm a támogatást, a segítséget és a tenni akarást az ügyemben, de igyekszem reálisan látni, és az ösztöneimre hallgatni. Hetvennyolc éves vagyok főorvos úr, és azt hiszem elfogadom, hogy van, amikor nem-et kell mondani. Úgy érzem, a kemoterápia sem javítja a hosszú távú kilátásaimat, és attól tartok csak az életminőségem romlana.  Gyenge vagyok, elfáradtam, és nem érzek magamban elég erőt ehhez a végső küzdelemhez. Tíz évvel ezelőtt még… talán. De ma már, azt hiszem elfogytak a perspektíváim.

Fejét lehajtotta, vonásai megrándultak. Nem mondta ki, de éreztük, búcsúzik.

–Megértem Veronika- válaszolt határozottan főorvos úr, és hangjában megerősítés bujkált. Nem akarta meggyőzni a betegét arról, amiben ő maga már egyértelműen döntést hozott.

–Talán csak a sugárterápiát fontolja meg, az nem olyan jellegű megterhelés a szervezetének, és a jelenlegi vérzéses helyzeten is segítene.  Mit gondol, az még járható út lenne?

Veronika újra felemelte a tekintetét, és most először “vallomása” során szeme könnybe lábadt, arcán fájdalom tükröződött.

–Sajnos a bejárást abban az esetben sem tudnám megoldani. Egyedül maradtam főorvos úr, nincs családom. Egyetlen fiam, ötvenegy éves és krónikus alkoholbeteg, jelenleg is a pszichiátriai osztály rehabilitációs részlegén fekszik. Már több hónapja próbál egy addiktológiai programba beilleszkedni, és csak bízni tudok benne, hogy sikerrel jár. De nincs abban a helyzetben, hogy nekem segíthessen, nincs családja, nem nősült meg soha, nem született unokám.  

Veronika szavai végtelen szomorúságot közvetítettek, és mi csüggedten hallgattuk.

–Esetleg bent fekvéssel is meg lehet oldani az irradiációt, Pallady doktor biztosan tud segíteni. Beszélek vele, ha szeretné – ajánlotta fel a főorvos úr.

–Köszönöm, köszönöm- Veronika szavai hálát sugalltak, vonásai ellágyultak a törődés és támogatás felajánlása nyomán. Oly kevésszer volt része ilyesmiben az életében, hogy hatalmas kincset ért, értéke nem volt földi javakban mérhető.

–Nagyon jó lenne, és vállalnám is, de sajnos fiamnak jövő hónap elején telik le a rehabilitációs program és el kell hagynia a kórházat. S bár minden segítséget megkap a szakemberektől, én sajnos már nem nagyon bízom benne. Ha nincs hova mennie, távollétemben attól tartok akár az ajtót is betöri, ha nincs más lehetősége. Sajnos volt már rá példa, így nem hagyhatom itt az otthonom felügyelet nélkül, mert nem tudhatom mire jövök haza.

Egy pillanatra megállt az idő. Álltunk ott, körben, a maszkok alatt arcunkra fagyott együttérzéssel. A döbbenet, a hallottak mérhetetlen kínja, és az élet valódisága, könyörtelen igazsága, ránk telepedett mint a novemberi köd a völgy fölé. Fátyolos tekintetünk néha összekapaszkodott, a részvét, és sajnálat könnyei csillogtak a szemünkben. Aztán szinte szégyenkezve sütöttük le pillantásunkat, a tehetetlenség és kilátástalanság szele legyintette meg az arcunkat, és taszított minket szomorúságba.

–Hát, igen – folytatta Veronika megtörve a pillanat dermedtségét- így van ez doktoraim. A sors fintora és szeszélye, hogy  hosszú éveken át dolgoztam ilyen jellegű osztályon, ismerem e kórkép minden aspektusát, megjelenési formáját, kiváltó okait, pszichológiáját, és valami “freud-i” törvényszerűség szerint engem is utolér,nem tudtam megelőzni. Sorsunk sokféle. Van, hogy változtathatunk rajta, és van, hogy az változtat meg minket. És a leggyakrabban megváltoztathatatlan és eleve elrendelt, és csak sodródunk az árral.

Mély csendbe burkolóztunk, szavai még hosszan lógtak a levegőben, mint egy magára hagyott felkiáltójel. Senki nem tudott mit mondani, nem voltak szavak, melyek kifejezhették volna érzéseinket, melyet helyénvalónak tarthattunk volna. Csak a néma csend tükrözte Veronika fájdalmát, melyet ebben a pillanatban  mindenannyian átéreztünk, és osztoztunk benne.

Pár nap múlva, miután az aktuális probléma megoldódott, hazaengedhettük. 

Míg a betegszállítókra várt, bementem segíteni összepakolni a holmiját. Roskatagon üldögélt az ágy szélén, és a papírjait böngészte.

– Zárójelentésével háziorvosánál jelentkezzen. További terápia céljából a területileg illetékes onkológiát a megbeszélt időpontban keresse fel.

 Szakszerű javaslatok, protokolláris teendők.

Veronika arcára néztem és ő vissza pillantott.

Tudtam, nem fog elmenni…

* reménytelenség

Szólj hozzá te is, mondd el a véleményed, vagy csak olvasd el, hogy mások mit írtak.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük