Karácsony az idősek otthonában

Karácsony az idősek otthonában

Ahogy letettem a munkát, buszra ültem és meg sem álltam az otthonig. Azt hittem soha nem jön el az a nap, amikor imádott édesapámat a falai között kell látnom. Megígértem neki, hogy otthon, a szerettei körében fogja eltölteni élete utolsó éveit, de közbeszólt az alzheimer. Munka előtt és munka után is meglátogattam otthon, egy utcában laktunk. Kezdetben néha – néha elfelejtette bezárni az ajtót, vagy elzárni a csapot. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor az egyik szomszédja hozta haza, mert eltévedt, amikor indult volna haza a kis boltból. Kínszenvedés volt az – az időszak, amikor arra vártunk, hogy legyen üres hely az otthonban. A lakásba kellett őt zárnom, amíg dolgoztam. A szomszédok sokszor panaszkodtak a folytonos dörömbölésre és kiabálásra. Napról napra jobban fogytak el a tiszta pillanatai, míg egy nap már nem látta bennem az imádott kislányát. Mindig hercegnőnek hívott, de mostanában sokszor összekevert a saját édesanyámmal. Felkészítettek erre az orvosok, vagyis csak szerettek volna. Hogyan lehetne erre felkészülni? Az otthon előtt kis virágoskert állt, hátul egy szép park. Csak nagyon ritkán tudták oda kivinni őt, amikor épp nem volt ellenséges. De mostanra annyira leromlott az állapota, hogy percről percre változott. Apa a második emeleten volt, megcsodáltam a karácsonyi díszeket, a rajzokat, amiket az idős emberek készítettek. A mini karácsonyfát minden emeleten. Sokan kint ülnek az asztalnál, beszélgettek vagy egymással vagy a látogatóikkal. Én is szerettem volna apát közöttük látni, de ő elzárkózott. Ritkán beszélt másokkal. A másodikra felérve a nővérek megnyugtató mosolyt küldtek felém, mindenki tudta már, hogy apa állapota rosszra fordult. Nagy levegőt veszek, és megállok a tizenkettes számú ajtó előtt. Kopogok, ahogy mindig és mindenhol. Bebocsátást nyerek, apa egy másik férfival osztozik a szobán. A jó napjain kártyázni szoktak. Igyekszem kipislogni a könnyeket a szememből, hogy ne lássa. De ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ez az üres tekintetű, lefogyott test egykoron az én erős apukám volt. Aki a térdén hintáztatott, aki focizni tanított, aki megmutatta, hogyan védjem meg magam. Most pedig csak árnyéka önmagának.
─ Szia Júlia! Mit hoztál ma nekem? ─ kérdezte, felpillantva a napi újságból. Amikor beköltözött, akkor fizettem elő neki, szerencsére ez nem változott, olvas. Remek, a saját anyám lettem. Az orvosok és a nővérek azt mondják, hogy bele kell mennem apa játékaiba, ne zökkentsem ki őt. De néha, túl nehéz játszani.
─ A kedvencedet, diós bejglit. ─ teszem le neki az ágy mellett álló asztalkára. Majdnem leharaptam közben a nyelvem, nehogy apának szólítsam.
─ Hogy van Buksi? Még mindig el eszi előlem a jó falatokat? ─ ült fel apa az ágyon, lelógatta a lábát.
Buksi volt az első kutyájuk, még a születésem előtt. Egy gyönyörű németjuhász, aki tíz évvel ezelőtt elhunyt, tizenkét évesen.
─ Ugyan! Elsőnek mindig neked jut. ─ nevetek rá, és leülök mellé. Most szép az arca, délelőtt megborotválhatták. Nem mindig hagyja nekik.
─ Júlia, meddig kell még itt lennem a kórházban? Mikor mehetek haza? ─ tér rögtön a tárgyra, nekem pedig összefacsarodik a szívem. Ilyenkor a legjobb, amit tehettem, az – az volt, hogy igyekeztem témát váltani. Amikor nem sikerült akkor apa bosszús lett és nem egyszer előfordult már, hogy nyugtatót kellett beadni neki. Gyorsan előhalásztam a mentőövet a táskámból.
─ Hoztam elemet a távirányítóba! Mondtad, hogy nem működik. ─ nyújtottam át neki az elemeket.
─ Én mikor mondtam neked ilyet? A tévének semmi baja. ─ vetette oda, és becsukta az újságot.
─ Akkor biztos Pista bácsi szólt róla. ─ mosolyodtam el, majd gyorsan a tévéhez léptem és megpróbáltam bekapcsolni.
─ Látod? Megmondtam! ─ mutattam rá a problémára.
─ Add ide! ─ enyhült meg apám, és belehelyezte az elemeket a távirányítóba. Ezek a megszokott mozdulatok is a régi énjére emlékeztettek. Arra a férfira, aki bármikor megszerelt bármit, ha szóltunk neki.
─ Mennem kell! Tudod a házimunka! ─ nyeltem egy nagyot és apára mosolyogtam.
─ Persze, megértem Júlia. Ne felejtsd el megnézni Nóra leckéjét. ─ búcsúzott, majd a tévéhez fordult. Ki kellett menekülnöm a szobából, el innen messzire. A folyosón a falnak támaszkodtam és sírva fakadtam, csak magamnak suttogva.
─ Papa! Én vagyok Nóra.

Egyenesen a Margit szigetre mentem, a szökőkúthoz. Gyerekként sokszor odavittek a szüleim. Ilyenkor már nem működött, épp csak nem esett a hó. Ennek ellenére odaültem mellé, és felzokogtam. Fájt, hogy így kellett látnom őt, fájt, hogy nem tehettem többet érte. Nem akartam ezt, el akartam menekülni, de az nem én lettem volna. Tőlem nem messze hangzavar támadt, akaratlanul is odakaptam a fejem. Néhány bámészkodó állt a közelemben és nagyon mutogattak valamit. Nemsokára már én is láttam, hogy mi volt az. Vagyis nem mi, hanem ki. Egy férfi pantomimes sétált felénk, hosszú fekete szövetkabátban. Felmutatta a telefonját az emberek felé és bekapcsolt egy borzalmas zenét, ami jóval idejétmúlt volt. Majd eljátszotta, hogy lépteit akadályozza egy láthatatlan fal. Olyan bugyuta kísérleteket vitt véghez, hogy a végén már én is nevettem rajtuk. Nem sokkal később odajött hozzám, magas volt. Talán jóképű is? Legguggolt hozzám, a könnyes arcomra mutatott, majd a sajátjára és legörbült a szája. Majd a saját ajkára mutatott és mosolyt varázsolt rá. Majd az én ajkamra mutatott, én pedig elmosolyodtam mire ő tapsikolni kezdett. Ekkor támadt egy ötletem, felpattantam az amúgy is hideg betonról.
─ Szükségem lenne rád! Hogy érhetlek el? ─ kérdeztem tőle. A férfi a szívére mutatott és boldogságot mímelt. Hát persze, nem beszélhetett.
─ Kérlek! ─ néztem rá könyörgően, a pantomimes csendet mutatott az mutatóujját az ajka elé emelve, majd kihalászott valamit a zsebéből. Egy névjegykártya volt az.
Márk a pantomimes.

December huszonnegyedikét írtunk, egy csomót telefonáltam, nem is beszélve az engedélyek beszerzéséről. Jóvá kellett hagyatnom az igazgatónővel és a főnövérrel is. De sikerült. Lázas szorgalommal csomagoltam apa ajándékát. Már készültem neki egy könyvvel, de most egy fényképet csomagoltam be neki. A kép az érettségi bizonyítványom megszerzése napján készült. Anya és apa között vigyorogtam, felmutatva a sok tanulás eredményét. Bíztam benne, hogy azzal, amit tenni fogok nem rontok majd az állapotán. Márk az idősek otthona előtt állt, a fekete kabátjában, kifestve. Nagy feltűnést keltettünk, ahogy felmentünk apámhoz. Félelem járt át, amikor benyitottam a megszokott kopogás után. Apa szeme felcsillant, félretette az újságot. Pista bácsi is teljes figyelemmel nézte Márkot. Az említett férfi meghajolt előttünk, majd eljátszotta, hogy beleütközik egy falba és a fejét fájlalja. Majd fogta és odaállította magához az egyik széket, ami a szobában állt. Eljátszotta, hogy le akar ülni, de nem volt alatta a szék és a fenekére esett. Majd megvakarta a fejét, hogy mit csináljon. Apa megköszörülte a torkát és a székre mutatott. Márk tapsolt és leült, apa pedig felnevetett. A nővérek készen álltak az injekciós tűvel, hátha apa dühös lesz ettől a meglepetéstől, de kellemesen csalódtak. Nagyon örült a könyvnek. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy kibontja a másik dobozt.
Kivette a képet a csomagból és elmosolyodott, a nővérek feszülten várakoztak az ajtóban. Apa felemelte a fejét és egyenesen rám nézett.
─ Ez a kép aznap készült, amikor megkaptad az érettségi bizonyítványt. Édesanyád most is büszke rád, odafent. ─ mondta apa. A szám elé kaptam a kezem, felzokogtam és az ágyhoz rohantam. Egyenesen a kinyújtott karjai közé.
─ Négy éves lehettél talán, amikor engem és anyádat megállított egy pantomimes a Margitszigeten.
Márk mosolyogva intett egyet és kiment az ajtón. Apa mindent tudni akart, elmeséltem neki, hogy beteg. A bocsánatát kértem, hogy befektettem ide, megköszöntem neki, hogy mindig vigyázott rám. Ő mesélt, én pedig titkon felvettem a hangját a telefonnal. A gyermekkoromról, a saját életéről, az álmairól, és azokról a dolgokról, amikért annyira hálás, a családjáért. Végül egy tollat kért és írni kezdett a könyv első lapjára, amit tőlem kapott. Nem engedte, hogy lássam. A látogatási idő vége előtt rám nézett, és megrázta a fejét.
─ Júlia! Késő van már, nem kellene hazamenned Nórához?

A szenteste egy kávézóban folytatódott, mint kiderült Márk a folyosón várt. Megköszöntem a segítségét, hogy csodát tett. Beszélgettünk, csak beszélgettünk és észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Tudtam, hogy a késő esti búcsú nem örökre szólt, keresni fogom őt. Éreztem, hogy dolgunk van egymással. Apám emlékezete soha többé nem tért vissza, egy kósza pillanatra sem. Az volt az utolsó karácsonyunk együtt. Egészen a halála napjáig Júlia maradtam a számára.

Sírva pakoltam össze a holmikat, egy kupacba tettek mindent. A szemüvegét, a kedvenc pulóverét, a kis rádiót, amit behoztam neki. Már túl voltam az első nyugtatón, amit beadtak. Az éjjel ment el, úgy, hogy anyámat szólongatta. Álmában, csendesen. Az egyik nővér a vállamra tette a kezét, majd átadott egy könyvet. Azt, amelyet én vettem neki azon a karácsonyon. Fellapoztam az első oldalt.

Drága kislányom

Az életben vannak olyan lépések, amelyeket meg kell tennünk, akkor is, ha nem akarjuk. Soha nem nehezteltem érte, hogy otthonba küldtél. Egyszerűen nem tehettél mást, tudod mit? Büszke vagyok rád, mert képes voltál ezt végig csinálni. Itt voltál mellettem, a végsőkig kitartottál. Te vagy a legnagyobb büszkeségem, nem veszett kárba mindaz, amit tanítottam neked. Te nem egy roncsot láttál bennem, hanem egy apát, aki esténként mesét olvasott neked. Nem egy levetett kabát voltam, amit sokan hátra hagynak. Erős vagy, erősebb, mint hinnéd. Soha az életben ne változz meg. Maradj meg mindig olyannak, amilyennek neveltünk. Anyád már vár rám, ígérem vigyázni fogunk rád továbbra is, csak odafentről. Szeretlek kislányom! Ezt sose felejtsd el.
Apa

Fogtam magam és apa holmijával indultam el a Margitszigetre. Sírva mutattam fel a dobozt, Márk felé, aki rögtön értett mindent. Óvatosan letette a dobozt és átölelt. Aznap reggel hazajött velem és soha többé nem hagyott magamra. Biztos vagyok benne, hogy Márkot anya küldte nekem, mert tudta, hogy csak így leszek képes elviselni apa halálát.