Ki kopog?

Ki kopog?

William Smith három éve élt egyedül a házban.
Feleségét, Maryt elvitte a rák. Nem volt könnyű halála. De William erős, szívós, inas öregember volt, most is tette amit kell,és nem kesergett. Racionális, észérvekre épülő felfogása, konzervatív elvei segítették eddigi élete során is, elfogadta a sors szeszélyeit. Szigorú napirendjét ma is követte, hetvenkét éve ellenére korán kelt, az éjjeliszekrényén lévő Rotschild ébresztőóra percre pontosan hatkor ébresztette. Kitipegett a fürdőszobába, és álmatagon végigmérte magát a tükörben.

„Szerencséd van a bőröddel papa, sosem fogsz megvénülni” – szokta mondani az asszony és William sajnálta, hogy felesége nem győződhetett meg minderről a saját szemével. De nem volt érzelgős ember, nem merengett sokat a múlton.
Harminc éve éltek itt, Northampton-tól nem messze, Harlestone-ban és William tudta, hogy itt is fog meghalni. Jó volt itt élni, tevékenyen élni. Főleg fiatalon. Gyönyörű bőr cipők kerültek ki a keze alól, és az öreg mindmáig büszke volt arra, hogy a világ egyik legismertebb és legkiválóbb gyárában dolgozhatott az 1879-ben alapított Crockett&Jones- nál.

William annak ellenére, hogy csak hetente egyszer ment be a városba – a többi napokon csak a szeméttárolóig battyogott el, pár méterre a bejárati ajtótól, és a szomszédján kívül lényegében senkivel nem találkozott, – minden nap megborotválkozott.
„Úriember nem hord borostát papa, pláne nem hatvan fölött” – szokta mondani Mary fél mosollyal a szája sarkában, és gyengéden megsimogatta William még mindig dús, de már hófehérbe hajló üstökét.

Így hát ehhez tartotta magát, nyolc órakor pedig elfogyasztotta sajtos- tojásos muffinból, sült szalonnából, és paradicsomos babból álló tradicionális angol reggelijét, és elolvasta az újságot. Tevékenykedett a ház körül, és délutánonként, ha szép volt az idő sétált egyet a Dave Brickwood-on. Mivel a háza az utolsó volt az utcában, a település határában már csak szántóföldek, és elkerített zöld pázsitos udvarok mellett haladt el. Hat órakor elmajszolta korai vacsoráját, megnézte az esti hírműsort, és olvasgatott még elalvás előtt.

Eddig így teltek a napok, unalmasságig ismétlődő egyformaságban. William nem vágyott többre ennél, izgalomra, változatosságra. „Öreg fának mélyre nyúlik a gyökere, és nem viseli jól ha átültetik “ – vallotta, és ragaszkodott is e mondásához akkor is, amikor John hetente egyszer felhívta, hogyléte felől érdeklődve, és aggodalmát kifejezendő, hogy nem túl megnyugtató apját ott tudni a semmi szélén, egyedül.
Aztán ma megváltoztak a dolgok.

William ugyanúgy feküdt le, és szenderült álomba ma is, mint eddig. Azonban ébredése más volt. Nem a Rotschild ébresztőóra hangja verte fel hajnalban, hanem valami más. Valami zörej. Természetellenes zaj az éjszakában. William ismerte a ház és a környék minden neszét, a tavasszal megszólaló barázdabillegetők, hosszúfarkú cankók csivitelését, a közeli országúton elsuhanó autók halk moraját. A hajnal első napsugarai után érkező postás kerékpárjának jellegzetes csattogása mindig jóleső érzéssel töltötte el az idős embert. De ma más volt..
A sötétben hallgatózott, és nem tudta azonosítani ezt a zajt.

Kopogtatás. Egyértelműen kopogtatás volt. William felült, és érezte, hogy szívverése felgyorsul. Az adrenalin úgy áradt szét ereiben, mint valami sűrű folyadék, akár a higany, és elektromos áramként bizsergette idegvégződéseit. Újabb kopogás. William nem tétovázott tovább, lelökte a takarót, puha papucsba bújtatta öreg, megbütykösödött lábait. Vacillált, kapcsoljon e villanyt, de úgy döntött marad a sötétben,és elindult lefelé. Szíve virgonc táncot járt a mellkasában. A rejtelmes kopogtatás megszűnt, már csak lépéseinek halk csikorgását hallotta, ahogy súlya alatt kissé recsegtek a lépcső deszkák. Szeme hozzászokott a félhomályhoz, ismerte otthonának minden zegzugát, fordulóját. Emlékezett, hogy a komód felső fiókjában tartotta annak idején Mary a varródobozát, és tudta, hogy az most is ott lehet. Abban pedig lennie kell egy ollónak is. Óvatosan kitapogatta a fiókot, és magához vette a kéziszerszámot. Tüdeje sípolt, mint amikor a tűzi fát hasogatja a kertben. Újra hallotta a hangot, de már halkabban, gyengébben. William majdnem elkáromkodta magát, de inkább magába fojtotta a kiáltást. Eddig még hitte, hogy talán a képzelete játszik vele, de a zaj eltéveszthetetlen volt.

Az étkezőben lévő hatvanas évek béli csodaszép ingaóra, melyet még nászajándékba kaptak Mary nővérétől, négyet ütött, jelezve az éjszakai időpontot. William erősen megmarkolta Mary ollóját, és óvatosan közeledett a bejárati ajtóhoz. Sosem gondolta volna, hogy öregkorára ilyen izgalmakat kell majd elszenvednie. Mit akarhat ez az éjszakai látogató? Ki ez? Lehet, hogy nem is ember? William az unokák által mesélt, horror filmekben látott élő halottakra, genetikai mutánsokra, idegen lényekre gondolt, amelyek előszeretettel rémisztgetik az embereket, családokat. Persze William ilyenkor csak nevetett, ezek Hollywood-ot megihlető elképesztő sztorik, nálunk nincs ilyen. Ez Anglia, ez a valóság.

De most, ezen a késő éjszakai órán William korántsem érezte magát olyan messze a horrorisztikus történetek alkotta fikciótól, mint akkor. Odalopódzott hát az ajtóhoz, és lassan elfordította a kulcsot. Lenyomta a kilincset és kikukkantott. Sötétség fogadta odakinntről, az utcai világítás átellenben messze esett a háztól, és az előkertben ágaskodó sokéves leylandi ciprus is árnyékot vetett az ajtóra. William hallgatózott, teljes csend. Várt, jobb kezében megremegett az olló. Lassan előbbre lépett, és körülnézett. Senkit sem látott, az addig mélyen benntartott levegőt most nagy sóhaj kíséretében eresztette ki.

Ez meleg helyzet volt – gondolta, de mégis szégyenkezett. Elképzelte magát, ahogy „osonkodik” a sötétben, szorongatja a varró- ollót, mint védőpajzsot. Tudta, hogy holnap reggel, a napfényben visszagondolva, ez az éjszakai akció felettébb nevetségesnek fog tűnni. Határozott mozdulattal bevágta az ajtót, és aludni tért.

Reggel ugyanúgy ébredt, mint máskor, bár megviselte az éjszakai kaland. A csodaszép májusi napsütésben most valahogy az egész rossz álomnak tűnt csupán. Igazából kételkedett is volna magában, ha nem szólítja meg Tom Stenton, a szomszédja. A kocsi beállón parkoló lakóautóját bütykölgette, mint szinte mindig.

–Jó reggelt William! –kiáltott át a fagyalsövényen át – Mi volt ez az éjjeli kopogtatás? Te is hallottad?
–Nálad is járt, Tom? Már kezdtem kételkedni magamban. – válaszolt az öregember, nem kis megnyugvással, hogy az éjszakai akció nem csupán a képzelete ( vagy a kezdődő demencia ) szüleménye volt.

William ezt követően nem is gondolt többet az éjszakai kopogtatóra, csak amikor nyugovóra tért, és leoltotta az éjjeli lámpáját, utolsó gondolatként átfutott az agyán még egyszer, vajon ma is megérkezik?
És megérkezett.

William szinte már várta, és éberen pattant ki a szeme, ahogy a zörejt meghallotta. Most már nem teketóriázott, úgy döntött ma bátrabb lesz, mint előző éjjel, felkapcsolta a világítást a lépcsőfordulóban. Újabb kopogás.
– Ki az? Ki van ott?- kiáltott. Válasz nem érkezett, azonban újabb zajt hallott, a bejárati ajtón elhelyezett fémlemez csilingelt. Mintha valaki be akart volna dobni valamit a nyíláson.
–Mit akar? – kiáltott újra William, és most már magabiztosabban csörtetett az ajtó felé.
A zörgés abba maradt, William pedig egy erőteljes rántással feltépte az ajtót. Szinte sejtette, hogy mit fog látni. Semmi és senki nem volt az ajtó előtt. A férfi felkapcsolta a bejárati ajtó fölötti lámpát, és kilépett a kellemes májusi éjszakába. Körül kémlelt,árny sem mozdult, szellő sem rebbent.

–Ne szórakozzon, hallja e! Nem állok jót magamért, ha még egyszer… – szavai elhalkultak. Nem helyénvaló itt kurjongatni az éjszakában, főleg ok nélkül. William megcsóválta a fejét, és most már kezdett mulatni a dolgon.
A reggel borongós felhő fergeteget hozott. Szürkeségbe borult a vidék, Northamton felől feltámadt a szél. A ház környéki nyárfák susogása a csukott ablakon át is jól hallatszott. William kávét főzött, és narancs marmeládot vett elő a hűtőből. Nem számított rá, így amikor meghallotta, majdnem elejtette a dzsemes üveget.

A zörej. A postaláda ajtajának fémes kocogása. Némi erőszakossággal vegyített zaj, inkább jelzés, türelmetlen jelzés. William az étkező ablakához sétált,és próbált körülnézni odakinn. Sajnos a bejárati ajtót két oldalról puszpáng sövény határolta, ez a kilátást nagy részben korlátozta. De azt így is tudta, hogy nem ember áll az ajtó előtt, hiszen hacsak nem guggol, magasságából adódóan látszana.
William rettentően kíváncsi volt, tudta, most utánajár ennek a különleges rejtélynek, kiment az előszobába, sarkig tárta az ajtót. Először semmit sem látott, szemmagasságban nézelődött, aztán lepillantott.
Nem hitt a szemének. Beletelt pár percbe, amíg felfogta mit lát. Aztán kirobbant belőle a nevetés.

Egy hattyú volt.
Egy csodaszép hófehér hosszú nyakú hattyú. Meggyvörös csőrével határozottan megkocogtatta a kémlelőnyílás fém fedelét, ágaskodott egy kicsit, majd pár pillanatig William szürke szemeibe bámult. Álldogált még egy darabig az ajtóban, szinte felháborodva, hogy megzavarták a munkásságát. Aztán búcsúzóul még egy kicsit megrágcsálta a puszpáng bokrokat, majd komótosan eltotyogott. William feltételezte, hogy meglátogatja most Tomot is. Jóízű nevetése üdítő hatással volt rá, a borongós reggelt oly gyermeki önfeledt vidámsággal töltötte meg ez a különös jelenség, a helyzet irracionális volta, hogy William még a reggeli közben is fel-felkacagott, ahogy eszébe villant az éjszakai settenkedése a varró-ollóval. Mindez egy hattyú miatt. S bár William próbált rájönni, vajon mi lehet az oka a madár látogatásának, honnan jön egyáltalán, hol él, hol tölti a napjainak további részét, és miért tér vissza újra és újra, de nem talált magyarázatot.

Végül megírta a sajtó, az unokák nagy lelkendezéssel telefonáltak, és „örömködtek”, hogy William nagypapa, és különleges látogatója híres lett.

Az öregember pedig reggelente már nem a Rotschild ébresztőórára kelt. A hattyú menetrend szerint megérkezett és bekopogott. William nem etette, nem szoktatta oda, és mégis, visszajárt.
Volt ebben valami megható és bájosan megnyugtató.
William úgy érezte, barátra lelt.