Ferencz Vicus: Angina pectoris

Angina pectoris

Az öregember csendesen üldögélt az ablaknál, és közömbösen tekintgetett ki az ablakon. Uramisten, milyen egyforma minden nap, minden perc. Unom, annyira rohadtul unom- gondolta, és felsóhajtott.
Érezte, hogy megint elég nehezen kap levegőt, szorítja a mellkasát az a nyavalya. Mit is mondott az a doki, mi ez? A franc sem emlékszik már ezekre, de nem is mintha számítana… Mama tudná, biztos, hogy ő tudná, amúgy is olyan nőies diagnózis volt az..
Felrémlett akkor is, amikor először hallotta, hogy ezt ő nem fogja megjegyezni, az „hót szentség”, mert ez valami varrással, paplanhuzattal kapcsolatos kifejezés. Ráadásul persze nem is az anyanyelvén hangzott el. Mi a fenéért nem tudnak érthetően fogalmazni ezek – nem is értette,- nyilván sokkal menőbb meg tudományosabb mindent idegen nyelven, latinul megnevezni. Na jah, köszönjük. Mindegy, nem is akart ezzel foglalkozni tovább, elfordította a fejét az ablaktól, és hallotta, ahogy sípol a tüdeje minden kilégzés után. Fulladt.
Kissé csüggedten vette tudomásul, hogy most már nyugalmi helyzetben is jelentkezik a légszomj. Eddig csak lépcsőzéskor, vagy akkor érezte ezt, ha a szomszéd szobában az a vén trotty bömböltette a televíziót és egyszerűen felidegesítette magát tőle. De hát mindenen felidegesítette magát, ez már csak ilyen hely, ilyen kor. Nyolcvan pluszos.
Hajlott korúak utolsó előtti nyughelye. Egy elfuserált benntlakásos bölcsőde, kilencven kilós óriáscsecsemőknek. Csak itt sajnos nem jön mami és papi délután, hogy hazavigye az embert. Mint egy csomagmegőrző, mi lenne más. Kifutópálya a halálhoz. Nincs kezdete és vége, nincs időkorlát, nincs semmi. Nincsenek célok, nincs jövő. Illetve csak egy, egy végleges halálos cél. Szívderítő gondolat…
George Smith minden ebédkor végignézett a hozzá hasonló korú társain, és utálta a látványt. Saját magát látta viszont a ráncos arcokban, a kopasz fénylő fejbúbok tükrében, a hajlott hátak ferde ívében, a járókeretek csattogásában, a hallókészüléket állítgató fogatlan vénségeken. Neki ugyan volt protézise, így mindent meg tudott enni, ellenben nem kapott levegőt.
Mi a fene az a szó? Nem hagyta nyugodni. A rosseb enné meg, hogy nem jut eszébe, bosszantó. Valami paplan, mi lehet az?! Ja, és mellesleg nem is ez az egyetlen kórság, mely végig kíséri már maradék éveit, ez csak egy a sok közül. Az az asztma meg a kardiális dekompenzáció már ment fejből. Ezeket könnyű volt megjegyezni, csak azt a másikat, azt a paplant… az valahogy nem ugrik be…Na mindegy, felejtsük el, mert csak megbomlik az agyam mérgemben – gondolta.
George felállt az ablaktól, a régi füles fotel kikopott kárpitjával, és berozsdásodott kiült rugóival nagyot nyikordult utána. Erős szél fújt odakinn, borús volt az ég is, esőt mondtak estére. Ha az öreg még egy pár percig mélázik a földszinti kis apartman kilátásában, érdekes jelenetnek lett volna szemtanúja az utcán. A szalagfüggöny lamellái közül láthatta volna, ahogy két férfi rohan ki a szemközti Citigroup bankból, egyikük kezében fémbőrönd, és elég komoly felfordulást okozva átsprintelnek a gyalogátkelőhelyen, egyenesen a Bethlen Home szeretetotthon intézménye felé.
De George Smith nem foglalkozott a külvilággal. Agya sebesen járt, hogy azt a nyavalyás diagnózist előkotorássza szürke agysejtjei kissé már elsimulóban lévő tekervényeiből, és hogy megtalálja a spray- t, amelyet ilyenkor kell használnia. Fulladás esetén két puffantás a nyelv alá. No és az oxigénpalack. Gépember lettem, bassza meg az ég! Öreg koromra átveszi az uralmat felettem ez a szar, a legvégén meg majd mesterséges lélegeztetésre szorulok, az szinte borítékolható. Csövet dugnak a torkomba, a légcsövembe, aztán majd valami mechanikus szerkezet pumpálja belém a levegőt.. hát ennyi lesz… de istenemre esküszöm, ha nem szedálnak le a sárga földig, utolsó erőmmel biztos, hogy kitépem magamból, aztán agyő világ… De hát addig is… most így kell segítenem magamon, ezzel a csinos kis oxigénpalackkal.. hova fajult a világ, az ÉN világom…örök fiatalság, hova lettél?!..
George nem szerette használni az oxigén terápiát. Ódzkodott a maszktól, az orrszondás változattól, birizgálta az orrát, idegesítette. Állandóan késztetést érzett, hogy megigazítsa, hogy egy hanyag mozdulattal lerázza magáról. Zavarta, hogy a palack korlátozza a mozgásban. Milyen mozgásban, öreg? Nem is tudtam, hogy készülsz lefutni a félmaratont! -szólalt meg egy cinikus hang a fejében. Ez is a korral járó extra szolgáltatásként kapta, hangok, melyek néha bosszantóan valóságosak voltak, és megmondták a frankót.
Egyébként is testidegen érzés volt a hideg tiszta oxigént belélegezni, melyet a készülék szabályozható erősséggel fújt a légútjaiba, nem csak belégzéskor. Mintha folyamatosan széllel szembe kellene haladni. De azért használta, hiszen be kellett vallania, hogy könnyebb a légzés, tisztul egy kicsit a tudat, nem „nyom” a mellkasa.
Az arcára erősítette az orrszonda csatlakozóit, beakasztotta a füle mögé a halványzöld csövet és eltekerte a palack áramlás- szabályozó gombját. Három liter per perc elég lesz. Meglátta az éjjeliszekrényen a szívkoszorúér tágító spray-t is, és bepuffantott a szájába.
Mi is ez a nyavalya, nem hiszem el, hogy még mindig nem emlékszem! Kellemetlen kesernyés ízt érzett a szájában, nagyot nyelt, és közelebb húzta magához az oxigénpalackot, hogy ne feszüljön a zsinór. Zajt hallott a háta mögül, George a válla fölött hátrapillantott. Kivágódott az ajtó, és két meglett férfiember vágtatott be rajta. George-nak ideje sem volt meglepődni, fel sem foghatta mi történik, elsodorták az események. A két férfi, aki az imént rohant ki a szemközti bankból most itt tipródott az öreg szobájában. Kissé megtorpantak, amikor meglátták a borostás képű ősz hajú öregembert, az éjjeliszekrénynél botorkálva, lélegeztető készülékkel az arcán, amely úgy sziszegett, mint egy megvadult csörgőkígyó. Egy pillanat erejéig egymás szemébe bámultak.
–Hé, öreg, csak nyugi – vetette oda az egyik fickó, és villámgyorsan körbetekintett a kis helyiségben. Nyilván a menekülő utat kereste.
–Na de uraim – szólalt meg George, de félbehagyta a mondatot. A másik marcona alak, pisztolyt tartott az arcába.
–Pofa be öreg, mert golyót repítek a koponyájába!
George térdei kissé megrogytak, de mégis valahogy élettel telibbnek érezte magát mint az elmúlt három évben bármikor. Izgalomba hozta a szituáció valószerűtlen volta, hiszen bár tisztában volt vele, hogy elvetemült a világ melyben él, de az hogy, a bűnözés pont az ő egyszerű, levendula meg molyirtó szagú lepukkant szeretetotthon béli kis szobájába törjön be, ahol aztán a pelenkacseréken a „bébipempős” ebédeken, maréknyi gyógyszereken, és hashajtókon kívül sok minden nem történik, hát ez igazán meglepetészszerűen érte.
Nagyokat pislogott az oxigénszonda alól, hallotta a halk surrogást, ahogy a levegő áramlik az orrlyukaiba, és kiélesedett elmével figyelte az eseményeket. A két fickó egérutat keresett a szobában. Az egyikük az ablakhoz lépett, és megpróbálta felhúzni a fogantyújánál.
George felkacagott. Tudta jól, hogy hiába próbálkoznak a szerencsétlenek. Nektek bealkonyult pajtások, – gondolta vidáman. Ej, mi volt ebben a szívkoszorúér tágító sprayben, valami ajzószer? Az öreg tele volt energiával, úgy érezte szíve lelke megtelt tettvággyal, erővel, energiával, és képes lenne szembeszállni a világgal. Az oxigén megtöltötte agysejtjeit élettel, elemi erővel, olyan kapacitással, melyre régóta nem volt példa.
Angina pectoris!
Hurrá!! Még az a megveszekedett szó is eszébe jutott. Ez az! A nyavalya, az angina, na ugye. George bácsi elégedett volt, és nevetett. Tudta, hogy az ablakokat biztonsági okokból itt központilag zárják, nehogy a „dementálódott” kisöregek hirtelen felindulásból kiugráljanak, „szétplaccsanva” a Hamilton Street forgalmas kövezetén. Aztán jönnek a hozzátartozók, és természetesen az intézményt vádolják majd a történtekért. George Smith sejtette, hogy ezt a Bethlen Home vezetősége nem engedheti meg magának, érthető okokból. Az ablakok zárva maradtak, a friss levegőt a légkondicionáló készülék biztosította.
A bankrablók küszködtek, egymás szavába vágtak, káromkodtak, szorított az idő. Egyikük minden erejét latba vetette, homlokán izzadtság gyöngyözött. Na csak hajrá fiatalember- gondolta George,- pontosan ilyen lesz majd negyven év múlva feljönni a lépcsőn, amikor beszarik a lift, és kiköpöd a tüdőd is mire a másodikra felérsz. Majd megtudjátok, pernahajderek!
A másik férfi sem figyelt már arra, hogy a ’38-asát George-ra szegezze. És akkor az öreg döntött…
….felkapta az oxigénpalackot és jó erősen meglendítette. Mindkét figura háttal állt neki, így váratlanul és felkészületlenül érte őket az ütés. Leginkább a magasabbikat találta el, aki a fegyvert tartotta, így ő jó nagyot bukott, elsodorva magával a társát is estében. A pisztoly hatalmas koppanással landolt a parkettán.
–Na, nesze nektek, alávaló banda – harsogta az öreg.
Az oxigénmaszk kicsúszott az orrából, és elengedett a csatlakozásnál is, ernyedt vékony testű gilisztaként lógott George nyakában. Az öregember újra emelte a palackot, és lesújtott megint. Jó nagyot reccsent, ahogy a bankrablók nyakát, fejét vállát érte. Az egyikük próbálta a ’38-ast megkaparintani, de George résen volt. Barna mamuszba bújtatott lábával belerúgott a fegyverbe, az pedig hangos csörömpöléssel a radiátor alá csúszott.
A legjobb helyre.
–Kértek esetleg az oxigénemből? – kérdezte George hahotázva. Fel volt dobva.
Mielőtt még nagyon beindult volna és véget nem érő kontrollálatlan öldöklésbe torkollana a jó öreg George igazságszolgáltatása, nyílt az ajtó, és a rendőrség emberei rontottak be. Gyorsan felmérték a helyzetet, és cselekedtek. George szuszogott, fújtatott, mint egy gőzmozdony, de egészen másképpen mint pár perccel korábban amikor az ablaknál álmatagon szunnyadozott. Most a fizikai fáradtságtól, és hirtelen megterheléstől lihegett, szíve kalimpált, de erős, szabályos ritmusban, tüdeje tiszta volt, nem ült a mellkasán két elefánt. George élettel teli arca kipirult, legalább öt évet fiatalodott.
Tudata üde volt és friss.
Angina pectoris ! Hát ez az!