Akiről lemondtak

Akiről lemondtak

Kati néni szinte elveszett a nagy párnák, és a hófehér lepedő redői között.
Aprócska termetű idős asszonyka volt, arcán az évek karcolta ráncok barázdáiban megannyi emlék, a múlt minden derűje, borúja, mosolya, szenvedése.

Türelemmel várta a vizitet, kényelmesen üldögélt a kórházi ágyban, napsárga hálóingjén vidám margaréták virítottak. Három nappal ezelőtt szenvedett kisebb házi balesetet, amikoron a frissen befőzött sárgabarack lekváros üvegeket szerette volna elhelyezni a kamra legfelső polcán, megbillent alatta a létra, és elesett. Hála Istennek nem ütötte meg a fejét, de sajnos a lába eltörött.

– Csak a szokásos sérülés Szadlovics néni – mondta akkor a traumatológus ügyeletes orvos – combnyaktörés. Tipikus időskori esemény ! Legközelebb inkább csak az alsó polcokra pakoljon !
Megoperálták, és most itt üldögél a szép tiszta ágyban a városi kórház baleseti sebészetén. Végre megérkezik a reggeli vizit, és Perényi főorvos mint mindig, most is kedvesen mosolyog.
– Na mi újság Kati néni ? Hogy alakul a mobilizáció ? Hadd nézzem a kötését, nem váladékozik a sebe?

Kati néni készségesen oldalra fordul, a kötése tiszta, a mobilizáció is jól megy. A gyógytornászokkal járókeretet használva ügyesen sétál.
– Mikor mehetek haza főorvos úr ? – hangzik el az egyik leggyakoribb és leglényegesebb kérdés ami egy kórházi osztályon elhangozhat.
– Igazából semmi akadálya nincs, ha el tudja vinni a család, holnap tizenegy óra után el tudjuk engedni. Vagy szeretne esetleg betegszállítást igénybe venni ?
– Khm.. – alig hallható, de egyértelmű köhécselés hallatszik. Emőke az, az osztály főnővére. Minden szem rá szegeződik.
– Igen ? – néz rá várakozva Perényi főorvos.
– Van egy kis probléma. Kati nénit nem tudja fogadni a család.

Mély csend ereszkedik a szobára. A szobatársak szinte eltűnnek, az óra megáll egy pillanatra, a világ Kati nénire fókuszálódik, aki értetlenül néz.
Mi az hogy nem tudja fogadni a család ??
Ennek a mondatnak nincs értelme. Őt nem kell fogadni.

Egyedül él takaros kis vidéki házában, a falu egy csendes utcájában már vagy harmincöt éve. Elboldogul ott, nyolcvankét évéhez képest jó fizikai állapotban van, mozgékony, ellátja magát, vásárol a kisboltban. Jön a mobil posta, a kertben is tevékenykedik. Némi segítséget kell csak igénybe vennie a családtól a bürokrácia és ügyintézések terén, amihez szinte elengedhetetlen az internet világa.

Fogadni ? Hát nincs is ki fogadja, lévén nem él együtt senkivel.
– Mármint nem tudják hazavinni ? – kérdezi a főorvos, de Emőke azonnal folytatja:
– Nem tudnak gondoskodni róla !
– Dehát rólam nem kell gondoskodni ! – szólal meg Kati néni remegő hangon. (… nem vagyok én gyerek- teszi hozzá gondolatban… )

A doktorok és a nővérek összenéznek.
Egy combnyaktörés bizony nem kellemes dolog. Bár maga a műtét, és jó esetben a szükséges kórházi tartózkodás nem feltétlenül kell hogy hosszú legyen, a rehabilitáció, és a lábadozási idő traumás sérülés esetében ( is ) hosszadalmas lehet.
– Hát, azért mégiscsak eltört a combcsontja Kati néni ! – szól vigasztalóan Perényi főorvos,- úgy kellett összecsavarozni. Finoman terhelhet, óvatosan mozoghat, de nyilván a mindennapokhoz segítségre lesz még szüksége.
– Na de majd a fiam.. a Zoli…

Szavai elhalkulnak. Zoli és a családja a városban él. Dolgozik, éli az életét. Neveli a gyerekeit, különórák, táborok, nyelvtanulás, sport, hobbi és a többi. Nyaralni készülnek, most cseréltek autót. Ilyen a világ….
– A hozzátartozók mozgásszervi rehabilitációt szeretnének igénybe venni, de jeleztük, hogy oda hosszadalmas a várakozási idő,- szól közbe Emőke, – jó pár hét mire helyet tudnak biztosítani ! Addig a krónikus elhelyezést szeretné a család.

Krónikus elhelyezés ?? Kati néni szíve kihagy egy ütemet. Az utókezelő osztály? Uramisten… soha !
– Nem, nem ! Az kizárt dolog! -szakad ki belőle a spontán tiltakozás és elhárítás.
Hadakozni szeretne, kiabálni. Arcán teljes megdöbbenés, szemei rémületet tükröznek. A vizit csendben áll, a szakszemélyzet megrendülten hallgat.

– Nővérke – szólal meg halkan Kati néni. Nyolcvankét évnyi hite, reményei, elvei, meggyőződései vesznek a semmibe egy pillanat alatt. Hosszú évek gondosan felépített valósága, megboldogult férjével leélt tisztes életének becsülete foszlik szerteszét. Csak a jelen van, a most gyötrelmes pillanata, ahol csak egy mondat visszhangzik könyörtelenül a levegőben és hagy maga után döbbent csendet : nem fogadja a család.
– Nővérke! Mit mondott pontosan a fiam ?

A másodpercek végeláthatatlannak tűnnek. A szomszéd ágyon fekvő középkorú hölgy szinte a lélegzetét is visszafojtja, próbál úgy tenni mintha ott sem lenne. Nem szeretné a választ hallani, érezni a kézzelfogható kínos helyzetet.

– Inkább nem mondanám – válaszolja Emőke, és jó lenne megsemmisülni, átugrani ezeket a pillanatokat. A stáb szekunder szégyenérzete betölti a szobát, mocorgás támad, menni kellene. Haladjunk- hallatszik valahonnan hátulról, talán az egyik rezidens doktor próbál szabadulni a kellemetlen szituációból.
– Megbeszéljük délután Kati néni, jó ? – szól a főorvos, és biztatólag elmosolyodik.
Kati néni számára ez nem vigasz.
– De mit mondott a fiam ? – kérdezi újra, és beakad ez a lemez. Nem ereszt, nem enged.
– Mit mondott ?? – ismétli újra és újra.
– Visszajövök Kati néni és beszélünk – oldja a feszültséget Emőke, kedvesen megsimogatva az idős néni karját. A vizit tovahalad de a folyosón egy pillanatra megáll a csapat.
– Mit mondott a hozzátartozó ? – kérdezi alig hallhatóan Perényi főorvos.

Senki nem akarja hallani igazán a választ, de megszokták már, hogy a hazamenetel pillanatai egyre gyakrabban jelentenek problémát kétezer huszonhatban. Fokozatai, árnyalatai vannak a helyzetnek, érthető szempontok, érvek, dilemmák, tanácstalanság, majd az elfogadhatatlan mondatok, álláspontok, kifogások, elvárások.

Nap mint nap küzdelem a megmásíthatatlannal : az idős szülők némely esetben ellátásra, felügyeletre szorulnak.
– Csak annyit hogy mondott, hogy – Emőke nagy levegőt vesz, – kinyitom a kertkaput, és jöhet bárki, aki gondoskodni szeretne a mamáról.

Senki sem felel. A döbbenet hatalmas felkiáltójelet rajzol az arcokra.
Emőke behajtja maga mögött a kórterem ajtaját. Kati néni dermedt mozdulatlanságban továbbra is ugyanúgy üldögél az ágyában, háta párnákkal kitámasztva. Ráncos kezei összekulcsolva pihennek a takarón.

Régi megkopott jeggyűrűjén megcsillan a neon lámpák fénye.
Emlékei, gondolatai szürke ködben derengenek valahol.
Álmodozik egy kisfiúról, aki egyszer boldogan szaladt édesanyja karjaiba, és ölelte szorosan a nyakát.. valamikor régen… egy másik világban.