Balogh Kriszta – Mesél a bagoly

Mesél a bagoly

A szánkó meg-megdöccent a hókupacokon. Néhol ki se látszott a hóból. Izgatottan néztem, ahogy a rénszarvasok minduntalan segítség és irányítás nélkül vették az akadályokat. Csodáltam a fogat tagjait, milyen lendületesen manővereznek ezen a zord környéken, ahová a fenyőfák miatt merészkedtünk csupán ebben az embert próbáló időben. Most ráadásul ezek a fácskák is nehezítik a haladást.

A fehér szakállú, ősz öregember elgondolkodva nézett az úttalan útra. A zord időjárás s az erősödő szél Ludovicát juttatta eszébe, mert felemlegette harcos természetét, amit vele szemben annyiszor használt már, hogy valódi háborúságot szítson békés barátom ellen.

– Tudod, Nivi, ez az ő földje. Az apjával bezzeg megegyeztünk. Itt, míg a világ áll, s még azon is túl 7 nap nőnek a fenyőfák. A zöld tündék egyetlen nemzetségével se volt bajom sehol a világon. De Ludovica, pont olyan szúrós és illatos, mint a fenyői.

Egy döccenés elakasztotta a beszédét. Megragadtam az alkalmat és válaszoltam, bár kevésbé értelmes csevegő vagyok, s ez a nyilvánvaló folytonos kimondására késztet.

– Hiszen fenyőtünde. Milyen is lenne?

– Igaz, ami igaz. Szentigaz, hogy az apja, Alamos is fenyőtünde volt. Évezredes munkájának gyümölcsét látod e vidéken, amerre csak nézel. De az anyja… Arról csak egyetlen legenda szól, hogy a Viharos-hegyek folyton háborúzó királynőjét szelídítgette magához és vette el Alamos, hogy végül egy ilyen nyugtalan gyermekük jöjjön a világra, akire hagyni egy ilyen békés erdőséget nagy meggondolatlanság volt, hiszen csak félig természettünde.

– Ami megtörtént azon már utólag kár emésztődni.

– Igen ám, de az is csoda, hogy még nincs itt, és nem támad ránk, amiért még mindig itt teszünk-veszünk az erdőiben, hogy a számára alacsonyabb rendűnek titulált emberekhez juttassak el néhány fenyőt az Alamossal kötött megállapodás szerint. Volt olyan Karácsonyunk, amikor kész csatát kellett nyernem vele szemben a fákért. Néha úgy vagyok vele, hogy hagyom az egészet és műfenyőkkel díszítsék a házukat az emberek. De itt van ez a nagy műanyagstop, meg a környezettudatosság. Még jó, hogy nem tudnak az örökerdőkről és folytonligetekről az emberek. Így is annyi család vágyik élő fenyőt díszíteni. Arra nevelgetem őket, hogy ültessék ki az udvarukra. Hiszen tudod, az a fenyő, amit én viszek, gyökerestül érkezik. De Ludovica csak kötözködni tud és keresi a bajt. Főleg az én bajomat szeretné ellátni…

– Ennél nagyobb bajunk is van. Az ott egy végeláthatatlan viharfelhő. Hóviharba húznak minket a szarvasok. – Egyik szárnyammal egyenesen magam elé mutattam – Őszintén örülnék, ha nem rázogatnád tovább a szakálladat éppen most Télapó! Ráz a szánod, node azért ez…

– Csak nem gondolod, hogy én csinálom? Ez a világvége vihar nem az én stílusom. Elismerem, kavartam már hasonló hóförgeteget, de nem leltem benne örömömet. Egy lecke volt az embereknek.

– Lehet, hogy ez is az. Csak éppenséggel nekünk.

Télapónak is ez fordulhatott meg a fejében, láttam a tekintetéből, ahogy felsandított rám. A magasba szálltam. Szárnycsapásaimat lelassítottam és körözni kezdtem nagyban szemlélve a környéket. Nem juthattunk ki Fenyves-végből másfelé, csak ezen az úton, ami egyenesen vihar közepébe vezet. A szarvasok is nyugtalannak látszottak, de tétovázás nélkül, sebesen száguldottak előre.

A vihar beért minket, vagy mi értünk be a viharba, ahogy tetszik. Ott aztán utolért minket minden szán végzete. Télapó alaposan megpakolt aranyszánja leszakadt a hatosfogatról. Egy kiszámítható fordulattal felborult és belecsúszott egy emberes hóbuckába, amekkorát talán anyám se látott soha, pedig jócskán benne volt már a korban, amikor világjáró barátomhoz költöztem az Északi-sarkra. Télapó nagy nehezen kikászálódott a hóból. Ez is kiszámítható volt, habár én nem vagyok olyan körmönfont számító, sokan kifejezetten butának tartanak, sőt egyes bubo rokonaimat egyenesen ostobának. De tény, hogy le kellett szállnom az öreg vállára, hogy miután befejezte a rövid, de velős szitkozódást, biztosíthassam, hogy esetleg segíthetek, hiszen ezért vagyok a segítője a Hosszú Éjszakával kapcsolatos tennivalóiban.

Fejemet ütemesen mozgatva arcomat az arcához simítgattam, hogy hófehér testtakarónk összeérjen, szavak nélkül is győzködve, hogy segíthetek.

A szél vadul beterített mindent hóval, ameddig a szem ellátott, s egyre erősödött. A hópelyhek pedig mind növekedtek.

– Jól van, jól van, értelek Nivi. Menj és szerezz segítséget! Csak attól tartok, ezen a környéken senki emberfiát nem találsz.

– Ha emberfiát nem is, de keresek valakit. Igyekszem vissza.

A szélvihar csapkodta arcomba a jeges havat s szinte semmit se láttam, mégis felemelkedtem, s próbáltam meggyőzni magamat, hogy én navigálok. Fehér faroktollaimat kusza együttesnek éreztem a sűrűsödő hóban.

Télapó szakallára! Miért kell ilyen förgeteget csinálnia. De, ha nem az öregnek, akkor mégis kinek? Kinek a keze munkája ez? Nade most tényleg, ha nem Télapó rázza a szakállát, akkor csak egyvalakinek lehet itt a fenyvesben ekkora hatalma.

Kisvártatva egy közeli hegyoldal felé vettem az irányt, legalábbis amerre sejtelmes ösztönöm vitt. Alattam elsuhantak az erdők, sötét örökzöldek csúcsait kerülve repültem olyan magasra, amilyenre csak bírtam a vihartól. Átfagyva találtam rá a házra, végre ablakvilágot pillantva meg, nagyot koccantam az üvegen. Megpördülve aztán beestem az ablaknyíláson. Nagy csattanással csapódott be majd kattant a zár mögöttem. A hirtelen meleg szinte arcul ütött.

– Nem, mintha nem lenne ajtó.

A padlóról felpillantva zavaromban a legszebb teremtést pillantottam meg, akit valaha láttam. Nyurga, emberszerű testén lágyan leomló zöld ruha volt, hosszú hajának vöröse a vádliját verdeste. Mélybarna pillantásának tisztaságában egyszerűen elvesztem. Bíbor ruhája szegélyébe kapaszkodva álltam két átfagyott lábamra. Ja, hogy zöld…vagyis arany…vagyis bíbor ruha.

– Ahh, szóval színváltós ruhában vagy. Bocsásd meg, hogy az ablakodon koppantam!

– Pedig az ajtón van kopogtató is. Egyébként helyezd magad kényelembe nyári lakomban! Melegedj meg a tűznél!

– Nyári lak? Hiszen odakint tombol a hóvihar!

Odavonszoltam magam a szőnyegen keresztül a kandallóhoz.

– Ahonnan én származom, ott van az igazi tél. Itt csak akkor nosztalgiázhatok, ha ilyen vihart kavaro… kavar a szél.

– Aha, tehát a Viharos-hegyeknek nem csak a neve viharos.

– Honnan tudsz te erről? Nocsak, nocsak! Kezdem azt hinni, hogy nem a véletlen sodort ide.

Kíváncsian fordította felém szépséges arcát, amitől megrettentem. Semmi bántó él nem volt a hangjában, semmi hirtelen mozdulat, csak egy fenyegető szemvillanás. Mindössze a másodperc törtrésze az egész, de a hideg végig szaladt rajtam a tollvégemig, hiába a fűtött szoba s a kedves, lágy, női alt. Úgy éreztem, ezzel a pillantással ölni tudna a vendéglátóm, ha már meg nem tette valaha.

– Télapótól. És nem a véletlen hozott, hanem a szél. A nosztalgiád szele, ami csapdába ejtette öreg barátomat. Ő küldött segítségért. Én útközben jöttem rá, hogy csak te lehetsz, aki ezt a vihart az erdőre küldted. És hogy egyedül te segíthetsz. A nevem Nivi. Te pedig nem lehetsz más, mint Ludovica, a fenyőtünde.

– Igazad van. Ludovicához hozott a balsorsod. De lehetne ez jósors is, ha nem Télapóról volna szó. Te vagy tehát a híres szolgája Nive.

– Nivi. És híresnek éppen nem mondanám magamat. Azt hittem, szinte senki se tudja azt sem, hogy létezem. Inkább Télapó manó meg rénszarvas barátairól regélnek. A jósorsról szívesebben beszélek, mint magamról. Merthogy nyakunkon a Karácsony, és bajban van a világ, ha Télapó nem viszi el az ajándékokat, amiket annyira vár minden gyerek.

Az együttérzésére hatni olyan volt, mint kanállal hegyet bontani. Mégis valahogy úgy éreztem, célba találtam. Egészen egy pillanatig. Ami alatt lágy, örökifjú arcából melegség áradt felém. Hangja viszont éles késként szúrt:

– A fenyőimet, amiket kinézett számukra?

Azután felugrott mellőlem és a kerevetre hanyatlott. Végül nehézkesen felülve a kezébe temette arcát. Hosszú perceknek tűnt, amíg így maradt. Csak el ne szúrjam, és meg ne szólaljak! Hadd beszéljen ő! Amikor felpillantott, felröppentem a kandalló párkányáról, ahova csapzott tollaimat teregetni ültem.

Féloldalasan elhelyezkedett és kinyújtotta felém a kezét. Óvatosan közelebb szálltam.

– Beteg vagyok – sóhajtotta -, nincs más, ami tartsa bennem a lelket, csak a hóvihar. Először életemben szívből sajnálom, hogy bajba sodortam Télapót, és éppen ma. De mond, mit tegyek? Az Új Fenyők Havára meg kell gyógyulnom.

– Én a helyedben hazautaznék. Viharos-hegyek biztosan jobban tűrik ezt az időjárást, mint ez a szegény fenyves. Mond csak, tudsz segíteni? Cserébe az arany szánnal hazavihetnénk. Mit gondolsz? Elfogy az idő. A gyerekek pedig várnak és várnak… Ők még hisznek a csodákban. Csodát pedig te is tudsz teremteni. Mit szólsz?

– Gyerekek… Méghogy gyerekek!

Elgondolkozott, mintha a régmúltban járt volna, mintha maga is gyermek volna. S talán tényleg így is volt. Egy tündénél sosem lehet tudni. Talán képzeletben otthon járt Viharos-hegyeken.

– Az arany szánnal? Ó, hogyan? Talán, ha repülni tudna!

Felnevetett, bántó nevetéssel, mint ahogy egy sértett gyerek felsír. Majd kerekre nyílt szemmel rám meredt.

– Ilyen fontos dolog a gyerekkor? Ennyire fontos gyermeknek lenni? Hát Télapó ezért csinálja évről évre ezt a világkörüli utat? A csodákat? Az ajándékokat? Apám ezért engedte meg neki, hogy vigyen a kis fenyőkből? Tudod mit, bagoly? Van egy ötletem!

– Nivi. A nevem Nivi. Kérlek! Mit találtál ki?

Ludovica egészen apróra zsugorodott némi varázspor és csillámló hópehely kíséretében az éppen zöld ruhájában. A hátamra pattant, és a nyakamig felkapaszkodott, hogy azután a fülembe kiáltson:

– Ne haragudj Nivi, de a lovasod leszek. Vigyél oda hozzá!

Meglepetésemet palástolva szóltam hátra a vállam fölött:

– Akkor kapaszkodj!

A nyaki tollaimat megragadva, egy csillámló varázslattal nyitotta s zárta az ablakot.

Úgy tűnt, a hóvihar szívébe kellett repülnünk. S csak erősödött, érezhette ezt Ludovica is, de ahelyett, hogy hókuszpókuszolt volna valamit tündemód, inkább csendben maradt. Amikor már alig láttam a szemembe szálló hótól, akkor értünk oda. Valahogy ösztönösen megismertem a helyet. Ott didergett az öreg és nyugtatgatta a rénszarvasokat.

A hókupacból próbálták a szánkót kihúzni, de egyre vastagabban betakarta a hó. Ludovica mégse támadott rá, és Télapó sem állt elé védekezőállásba, amikor megrázva magát a fenyvesek úrnője újra rendes méretre nőtt.

Csak varázslat történt azon az estén. Egy nagy fenyőt átkarolva erőt vett Ludovica, és Télapóval együtt visszahúzták az apró hópelyhekbe a víz, és a levegőégbe a szél viharos erejét. Önmagukba húzódva lassacskán lecsendesültek a természet erői.

– Köszönöm! A barátaim és a gyerekek nevében is! – hálálkodott Télapó.

– Semmiség! De ezt a viharok öreganyját már csak itt, a nagy fák erejével gyűrhettem le. Mindenki épségben van? Mert akkor küldetésre fel, a kisgyerekekhez!

Újabb varázslat következett, amit ezúttal egy hosszúra nőtt, hófehér farktollam bánt.

– Micsoda ragyogó toll! Nive, szükségünk lesz rád ezután már örökké, egészen addig, amíg egyetlen gyermek is vágyik a Télapóra és az ajándékokra Karácsonykor. Most pedig legyen újra ép a szán, a fogattal egyben! Te pedig repülj hóbaglyocska! Szállj a csodák éjszakáján, szállj, amíg csak kell!

Azzal ő is a szánra ült, s mintha az ő szemével láttam volna a tájat, egészen a zord hegyvidékig, Viharos-hegyekig. Ő pedig biztosan az enyémmel látott, úgy irányíthatta a rénszarvasokat. Hazavittük, hol kiderült, hogy gyerekkorában járt utoljára. Most könnyezve nézett körül anyja palotájában. Megvendégelt minket, majd varázslatos utunkra bocsájtott. Hogy el ne késsünk az ajándékokkal, tollam ereje segített repülnünk.

Hát, azóta viszi az ajándékokat, a kis fenyőket Télapó körbe a világon, repülő, aranyszánon, egyetlen éj alatt.

***