Borbíró Klára: Lassan siess!

Lassan siess!

Kriszta lehunyta a szemét. Amikor belépett az ékszerboltba és az ajtó útjába szerelt halk szavú csengő megcsendült, bizsergés áradt szét a mellkasában. Miklóssal járt itt először az első évfordulójukon, azóta ez a hang az ünnepet jelentette a számára.
Az eladó régi ismerősként köszöntötte. Letette az éppen vizsgált fülbevalót, lehajtotta az állványra szerelt testes, kerek nagyítólencsét és a nő elé sietett.
‒ Elkészült. Nézze meg, mielőtt becsomagolom ‒ duruzsolta, és a pultra tett egy széles karikagyűrűt. Kriszta felkapta és a fény felé tartotta, hogy el tudja olvasni a belsejébe gravírozott szöveget.
A csengő újabb vevő jöttét jelezte, mindketten a belépő felé fordultak. Kriszta meglepve kérdezte:
‒ Utánam jöttél?
Az érkező nő helyett mindentudó magabiztossággal az eladó válaszolt.
‒ Bella kisasszony a nyakláncát javíttatja nálam.
Bella együttérző pillantást küldött Kriszta felé, amikor meglátta a férfi ékszert az ujjai között, de szerencsére Kriszta a pultra helyezett rubinköves aranyláncot nézte.
‒ Gyönyörű leszel benne a Valentin napi bálon ‒ mondta Bellának, aki zavarában csak felületesen ellenőrizte a kicserélt csatot és már nyújtotta is a bankkártyáját az eladónak.
A két nő együtt hagyta el a boltot, lassan lépdeltek a lakópark felé.
‒ Hírt kaptál felőle? ‒ kérdezte Bella, mire Kriszta megrázta a lehajtott fejét. Bella megtorpant és maga felé fordította a barátnőjét.
‒ Belebetegszel a várakozásba.
‒ Semmi bajom.
‒ Minek vettél neki ajándékot, ha nem adhatod át? Ez beteges.
‒ Elküldöm neki.
‒ Kriszta! Miklós eltűnt egy bevetés során.
‒ Hallgass! ‒ nézett körül ideges pillantásokkal Kriszta. ‒ Nem is tudhatnál róla.
‒ Aggódom érted. Nem bírom nézni, ahogy elsorvadsz bánatodban. Tudod, mit? ‒ élénkült meg Bella. ‒ Nem megyek el a bálba. Csapjunk egy csajos estét!
‒ Ne butáskodj! Ez a ti estétek Marcival. ‒ Bella mondani akart valamit, de Kriszta megelőzte. ‒ Jól van ez így.
Aznap este Kriszta egy üveg aszút tett az asztalra, aztán mégsem bontotta fel. Maradjon csak tiszta a feje! Félretolta a nappali bútorait, markában Miklós gyűrűjével leült a szoba közepére és lecsukta a szemét. Gondolataival Miklós gondolatait kereste.

A férfi egy barlangba húzódott vissza. Miután megbizonyosodott arról, hogy van másik kijárata is, a kabátjába burkolózva letelepedett úgy középtájt. Törött karja a nyakába kötött trikójában lógott, és bár napok óta nem fájt a sérülés, tisztában volt azzal, hogy rosszul forr össze.
‒ Kriszta ‒ suttogta. Az erőtlen hang puskaropogásként visszhangzott a barlangban.
Keserűen elmosolyodott. Legalább hallani fogom, ha a nyomomra bukkantak, futott át az agyán, aztán a gondolatai visszaszálltak a feleségéhez.
Miatta van még úton.
A következő dologtól, ami az eszébe jutott, kihagyott a szívverése. Ha Krisztát felőrli a várakozás és butaságot csinál…
Csak el ne késsen! Ha Krisztával történik valami, inkább ne is jusson haza.
Csukott szemmel pihent, hogy erőt szívjon magába az utolsó nagy megpróbáltatás előtt. Ha ezen a határon átjut, végre hazaüzenhet a parancsnokának, de ezt a határt nagy erőkkel őrzik, és hát idáig is alig tudott elvergődni.
‒ Kriszta ‒ ismételgette a felesége nevét, aztán arra riadt, hogy a feje a mellkasára hanyatlik és a markában idegen tárgyat érez.
Szétnyitotta a tenyerét.
‒ Gyűrű? ‒ csodálkozott el. A barlang bejáratához botorkált és a napfénybe tartotta az ékszert. A jól ismert jegygyűrűje volt az, de mintha történt volna vele valami.
Lassan siess! Bármeddig várok rád. Ez volt a belsejébe gravírozva.
Felhúzta a gyűrűt, a másik kezével körülölelte az ujját, érezte, ahogy Kriszta ereje szétárad a testében. Mélyet sóhajtott. Megigazította a vállán a kabátot, kiitta az utolsó kortyot a kulacsából, és megújult reménnyel indult a határ irányába.